Gasztroblogot nyitottam...*

Nem, szó sincs semmiféle kulináris körutazásról, és nem tagadom, valóban vicces, hogy éppen én akarok ilyen témában billentyűzetkoptatni, én, aki túrafelszerelésbe bújok, ha ki kell merészkednem a konyhába, mert nem tudom, miféle veszélyek leselkedhetnek ott rám.

Mielőtt azonban szó érné a ház elejét, leszögezem: nem kell ahhoz főzni, hogy bizonyos receptúrákat félretehessen az ember a boldogabb koroknak. Pontosabban, mégiscsak kell főzni - de nem feltétlenül nekem. :D

A http://nincsjobb.blogspot.com/ pedig éppen erről szól: meg(t)ettem az első lépést afelé, hogy ne haljak éhen, ha majd senki nem főz rám :D Otthon elkészített receptek kapnak itt helyet, úgy, ahogy minálunk szokás, a mi szájízünk szerint, így konzerválva egy aprócska darabkáját annak, amit családnak neveznek.

Szó sincs itt Jamie Oliver lefőzéséről, ugyan már! Itt csak egy elkeseredett XXI. századi anyuka van, és annak istentelenül ellenálló lánya, akit se szép szóval se fenyegetéssel nem lehetett kicsábítani a konyhába. S ha csak fényképez, ha csak jegyzetel-e gyermek, hogy aztán blogra csiszolgassa a házikosztot, hát nem több-e az is a semminél? Nem kordul-e meg majd az albérletben a gyomra, látva a sok finomságot? Nem vesz-e kezébe mégis fakanalat, vagy nem tér-e haza legalább?...

Bárhogy lesz is, annyi bizonyos: a helyzet az eredetinél rosszabb ezután sem lehet. :)

*(Hirtelen a Fidel Gastro szójáték jutott az eszembe, de mivel sehová sem illik, ezért csak zárójeles megjegyzésben kaphat helyet :D)
Tesómnál:
 - Akarod szévelni a "Link" nótpad cséndzseit?
 - Jessz.

Önbecsülés

Tükör előtt állva:

Jól áll nekem ez a rövid haj, magasít.

Talán egy kicsit.

Legalábbis remélem.

Descartes-nak ajánlva...

Szabó Lőrinc

Dsuang Dszi álma

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,
a mester, egy lepkére mutatott.
- Álmomban - mondta - ez a lepke voltam,
és most egy kicsit zavarban vagyok.

- Lepke - mesélte - igen, lepke voltam,
s a lepke vigan táncolt a napon,
és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...
És felébredtem... És most nem tudom,

most nem tudom - folytatta eltűnődve -,
mi az igazság, melyik lehetek:
hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét
vagy a lepke álmodik engemet? -

Én jót nevettem: - Ne tréfálj, Dsuang Dszi!
Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! -
Ő mosolygott: - Az álombeli lepke
épp igy hitte a maga igazát! -

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán
valami mégis megborzongatott,
kétezer évig töprengtem azóta,
de egyre bizonytalanabb vagyok,

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
már azt, hogy minden kép és költemény,
azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,
a lepke őt és mindhármunkat én.

(1935)
...végy egy közepes méretű Naprendszert, egy csipet csillagport, majd kockázd apróra a Föld nevű bolygót!
A mesterszakács: Arisztotelész


Hogy Jostein Gaardert idézzem (egyébként "hogy"-gyal nem kezdünk mondatot):
 - "Arisztotelésznek nagy örömére szolgált volna, ha rendet tehet a természet leányszobájában. Azt igyekezett bebizonyítani, hogy a fizikai világ dolgai mind beletartoznak különféle csoportokba és alcsoportokba. Kínosan ügyelt a rendre, ez késztette arra is, hogy rendet teremtsen az emberek fogalomtárában."

Noha engem nem egy titokzatos filozófus részesít izgalmas levelező filozófiaoktatásban, hanem az iskolapadban, kevésbé érdekfeszítő körülmények között kellett felfedeznem magamban a rácsodálkozás képességét, Arisztotelész hasonló hatással volt rám, mint Jostein Gaarder Sofie nevű ifjonc hősnőjére...

     "Sofie, miután majdnem kétszer átolvasta az Arisztotelészről szóló fejezetet, visszacsúsztatta a papírlapokat a borítékba, hátradőlt a székén, és végignézett szobáján. Szörnyű volt a rendetlenség. A földön nagy összevisszaságban könyvek és irattartók hevertek. A szekrényből zoknik, blúzok, harisnyák és pamutnadrágok lógtak kifelé zászló gyanánt. Az íróasztal előtti széken néhány koszos ruha díszelgett.
     Sofie-ban ellenállhatatlan vágy támadt a rendrakásra. Először is nekiállt kirámolni a ruhásszekrényt. Mindent lesöpört a padlóra. Úgy érezte, nagyon fontos, hogy elölről kezdjen mindent. Nekifogott a fárasztó munkának, összehajtogatta, majd visszarakta ruháit a szekrénybe. A szekrénynek összesen hét polca volt. Sofie az egyik polcot alsóneműi számára tartotta fenn. A következőbe a zoknik és a harisnyák, a harmadikba a hosszúnadrágok kerültek. A szekrény polcai szép sorjában megteltek. Nem sokat töprengett, hogy mit hová tegyen. A szennyest egy nejlonzacskóba rakta, amelyet a szekrény legalsó polcán talált.
     Csak egyvalamit nem tudott sehová sem besorolni, egy teljesen hétköznapi fehér térdzoknit. Nemcsak az volt vele a gond, hogy a párja hiányzott, hanem az is, hogy soha nem volt az övé.
     Sokáig vizsgálgatta a fehér térdzoknit. Semmi jel nem utalt rá, hogy kié lehet, Sofie-nak mégis határozott sejtése támadt a zokni tulajdonosát illetően. Feltette a szekrénye legfelső polcára a legó, a videókazetta és a piros selyemsál mellé.
     A takarítást a padlón folytatta. Különválogatta a könyveket, az irattartókat, a folyóiratokat és a plakátokat; pontosan úgy, ahogyan a filozófiatanár az iménti fejezetben leírta. Amikor a padlóval elkészült, áttért az ágyra, aztán az íróasztalra.
     Végül fogta, és gondosan összerakta az Arisztotelészről szóló papírokat. Talált egy üres irattartót meg egy lyukasztógépet. Kilyukasztotta a lapokat, majd befűzte őket az irattartóba, amelyet szintén szekrénye legfelső polcára tett, pontosan a térdzokni mellé. Délután sikerült a süteményesdobozt is a szobájába csempésznie.
     Elhatározta, hogy ezentúl rendet tart a dolgai között, és nemcsak a szobájára vonatkozóan. Az Arisztotelészről szóló fejezet meggyőzte arról, mennyire fontos a gondolatait is rendben tartani. E célra egy külön dossziét nyitott, és szintén a szekrény legfelső polcán helyezte el. Ez volt az egyetlen olyan hely a szekrényben, ami fölött még nem volt teljes áttekintése." (Jostein Gaarder - Sofie világa; Regény a filozófia történetéről)


Mivel nekem Arisztotelésztől a Nikomakhoszi Etikát kellett olvasnom, így rendszerező törekvésem kissé specifikusabb irányba hajlott Sofiénál. Gaarder az Etikával kapcsolatban ezt írja: "Ami az emberek egymás közötti viszonyát illeti, Arisztotelész az "arany középutat" javasolta. Ez azt jelenti, hogy ne legyünk se gyávák, se vakmerőek, legyen az ember egyszerűen bátor. Ha valaki csak kicsit bátor, akkor gyáva, ha pedig túlságosan is, akkor már vakmerő.) Ehhez hasonlóan ne legyünk se fösvények, se pazarlók, legyünk inkább nagyvonalúak. (Ha valaki kevéssé nagyvonalő, akkor fösvény, ha túlságosan, akkor pazarló.) Hát ennek alapján kezdtem el én apró kockákra vagdalni a világot. A következő jelöléseket alkalmaztam: A = hiány; B = közép, C = túlzás; * = pontosításra váró fogalom. Egy szuszra három oldalnyit sikerült összegyűjtenem a különböző szélsőségekből, melyeket még tematika szerint is megpróbáltam csoportosítani. Ez például az "Anyagiak" témakör eleje:
 - Hogy osztja be a rendelkezésére álló, megélhetéséhez szükséges összeget?
A, túlságosan takarékos, ("szarafacsari"), fogához veri a garast, krajcároskodó, túlságosan spóroló
B, jól bánik a pénzzel, takarékos, gazdaságos, kellő beosztással él
C, szórja a pénzt, tékozló, pazarló, költekező, kifolyik a kezéből a pénz
 - Hogy bánik a pénzzel, ha másnak kell adni / másra kell költeni?(Viszonylag nagy mértékben.)
A, fösvény, fukar, szűkmarkú, sóher, smucig, skót
B, nagylelkű, nemes lélekkel adakozó
C, tékozló
 - Hogy viselkedik, ha másnak kell adni / másra kell költeni? (Kisebb mértékben.)
A, szűkkeblű, önző
B, áldozatkész
* C, ízléstelen módon nagyzol, fitogtat, a helyzethez és/vagy saját erejéhez mérten túl sokat ad, vagy épp helytelen megfontolásból teszi
...et cetera....

Hogy mindennek veszem-e majd bármi hasznát az életben, arról fogalmam sincs, annak viszont örülök, hogy Arisztotelész egyáltalán bármiféle hatással volt rám - így már nem értelem nélküli időtöltés volt vele foglalkozni. Sőt, ő maga is megválaszolja, mi értelmét látja annak, hogy darabokra szedjük a világot, és leássunk mindennek az alapjaihoz: "Körülbelül ilyenformán lehetne a jó fogalmát nagy körvonalakban meghatározni; mert talán célszerű először nagyjában meghúzni a vonalakat, s csak azután teljessé tenni a képet; mert ami helyesen van körvonalazva, azt aztán akárki bátran tovább folytathatja és részletezheti; s az ilyen dolgokban az idő is leleményes feltalálónak, vagy legalábbis jó munkatársnak bizonyul: ezen alapszik a tudományok fontos haladása is, mert ami még hiányzik, azt mindenkinek módjában van a meglévőhöz hozzátenni."

Az utolsó szó jogán ;)

...A képet ajánlom Van Dógomnak, hogy még sokáig (és jó szívvel :D) emlékezzünk a mai elmebeteg szócsatánkra, amelyben bemutattuk, milyen mélyre képes süllyedni két ember a látszólagos intelligencia védelméért folytatott kereszteshadjárat során :D És hogy kettőnk közül én süllyedjek mélyebbre: legyen enyém az utolsó szó :)



...elviszek négy embert a Keletiig!
Máskor miért nem?

Tegnap a tévében valamelyik okos csatornán az ősemberekről szólva megemlítették, hogy az őstulok levadászása bizony nem volt könnyű feladat: ma már csak a torreádorok szenvednek el olyan mennyiségű borda- és lábtörést, mint amennyi a neandervölgyi vadászoknak kijutott. Vitába szállnék az állítással: vagy a BKV vált a világ legautentikusabb hagyományőrző egyesületévé, vagy a sztrájk spontán hatása csupán, de annyi bizonyos, hogy akik tömegközlekedésre adták a fejüket, azoknak tulokvadász-mennyiségű sérüléssel kellett szembenézniük.

Sajnos volt szerencsétlenségem tömegközlekedni. Persze a dékáni közlemény szerint igazolt hiányzás, ha valaki a sztrájk miatt nem ér be a vizsgájára, de már így is megcsúsztam a dolgaimmal, úgyhogy iparkodtam teljesíteni a három órás tervet (reggel 6-kor keltem, hogy biztosan odaérjek a 9-kor kezdődő vizsgámra). A buszmegállóban konstatáltam, hogy Budatétényre lényegében egyetlen darab busz jár ki, ami a 114-es névre hallgat, és a végállomás fordulója miatt nem bír csuklós lenni. Már ez a tény előrevetítette, hogy mire számíthatok, de nem hittem volna, hogy a kalandjaimnak még csak az elején járok...

Mire a Kosztolányin leszálltam, lényegében háromszor erőszakoltak meg egy sporttáska élével (és remélem csak azzal, annyi helyem sem volt, hogy megforduljak ellenőrizni), valamint négyszer vágtak fejbe egy-egy erős könyöklendítéssel, amit - természetesen - nem követett bocsánatkérés (160 centim átka). Kapaszkodásra már nem volt szükség, az emberek (jobban mondva a felszállás előtti emberek, akik a felszállás után már csak lélegző hústoronybálák voltak) olyan szorosan préselődtek egymáshoz, hogy az elesés igazi mission impossible lett volna. A buszsofőr bácsi pedig szeretetének minden melegével elárasztott minket - igaz, hogy levegőt nem kaptunk, de fűtöttek! Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ez az egész sztrájk nem egy álcázott szakrális tömeggyilkossági kísérlet-e. Mutatták reggel a tévében, ahogy ülnek és kedélyesen beszélgetnek az el nem indult gépjárművezetők - ki tudja, nem a BKV-szekta vezetői tartották-e éppen a szokásos reggeli hitéleti eligazításukat? "Sose volt még köztünk ilyen összhang" - nyilatkozta egy szőke bociszemű BKV-s nőszemély a riporternek, miközben az üldögélők felé biccentett. Úúristen, hogy nem jöttem rá előbb... (Ha később esetleg kiderülne, hogy tényleg így van, akkor: én megmondtam...)

Most már biztos voltam benne, hogy nem kellett volna aznap elindulnom. Nem vagyok egy folyton elérzékenyülős típus, de ebben a zsibbasztó helyzetben mégiscsak Auschwitz jutott az eszembe. Szívesen mondanám, hogy ott helyben ejtettem egy könnyet a zsidó áldozatokért, de mivel a kézfelemelés-zsebbekotrás-zsebkendővadászás-orrfújás opció helyszűkében átmenetileg nem üzemelt, egy nagy tortyantással adóztam a Holokauszt emlékének (amibe addigra már jócskán beleláttam saját bkv-általi halálomat is). Kosztolányi életemben először nem az írásművészetének köszönhetően ajándékozott meg az újjászületés élményével.

Már feltűnni látszott egy (gyanúsan tömött) 173-as járat, amikor egy autó vágódott be a buszmegállóba, és a sebtében letekert ablakon kikiabált a jármű vezetője:
 - Négy embert elviszek a Keletiig! Vagy Zuglóba, ha valaki oda megy...
A kocsi persze egy szempillantás alatt megtelt, de igazán nem ez a lényeg. Hanem a gesztus, hogy ilyen közhellyel éljek. Meghatódottságomat azonnal felháborodás követte: miért csak most, máskor miért nem? Miért kell, hogy ennyire szar legyen a helyzet, hogy végre segítsünk egymásnak? Vajon hányan vannak, akik mindennap egyedül ülnek az autójukban? Világmegváltó háborgó lelkemnek azért jól esett, hogy legalább szikráját láttam az összefogásnak. Sokat kivesz az emberből a BKV-sztrájk, de nem tagadhatjuk le, hogy - a szó összes létező értelmében - közelebb kerülünk egymáshoz. Az emberek beszélgetnek a megállókban, kicserélik a tapasztalataikat (ez a busz most ment el, ezt egész nap nem láttam), esetleg megpróbálnak felszedni valakit, ha már úgyis annyit kell várni, még ez is belefér. Meg egyébként is, az össznépi szidalmazásnak nagy magyar hagyománya van.
Még egy-két cég is reagált az összefogós hangulatra. Az alábbi hírlevél például a Bookstationtől érkezett:

BREAKING-BREAKING!
Dobjunk egyet a sztrájkhangulaton! Holnaptól (2009. 01. 16.) minden egyes nap amíg tart a BKV (esteleg MÁV) sztrájk, BKV-bérletet felmutatóknak a könyvesboltban aktuális napi százalékot vonunk vásárlásai összegéből (kivéve amazonos rendelés). Azaz holnap szombaton, a sztrájk 5. napján 5%, hétfőn már 7% lesz a levonás mértéke.
Bérleteket előkészíteni (legalább valamire lehet használni is), vigyázz-kész-engedmény!

Mondanom se kell, a pozitív merengő hangulatom csak addig tartott, amíg a vizsgám végeztével haza nem kellett indulnom. 11 körül járt az idő, de a helyzet mit sem javult, a 114-es kitartóan mesebeli körülmények között létezett (hol volt, hol nem volt). A buszmegállóban elcsípett információk sem sokat segítettek:
 - A 114-es állítólag fél óránként jár.
 - Dehogyis, 45 percenként jár.
 - Egy óránként jár, de van, hogy egymás után elmegy kettő, és akkor aztán sokáig nem jön semmi.
Várakozás közben az egész sztrájk-dolog képtelensége kavargott a fejemben. Én nem ütöm az orrom a nagyok dolgába, a politikához sem értek, de amennyire szerény felfogásomtól tellett, úgy láttam a helyzetet, hogy a BKV a mezítlábas pórnép szívatásán keresztül akarja elérni, hogy a fejesek kiosszák nekik vélt vagy valós jussukat. Azok a fejesek, akik beülnek a Mercijükbe, és messze-magasról tesznek a pórnép fejére. Kifizetve nem lesz semmi, mi viszont szívunk. Nevezhető ez féleredménynek?

A 114-es visszafelé sem okozott csalódást. Utoljára diákdirin tapasztaltam hasonlót, csakhogy akkor "Hány ötödikes fér be egy Trabantba?" néven futott a dolog. Aggódó jóanyám is megkérdezte, fel tudtam-e szállni a buszra. Ha csak az lett volna az egyetlen kihívás! Nehezebb volt fent maradni a buszon, mint felszállni rá. Ha leszálltál a buszról, hogy helyet adj a hátad mögül lefelé igyekvőnek, nem szálltál többet vissza, nem volt mese. A cél - megakadályozni, hogy lerángassanak, amikor már nem fértek fel többen a buszra. Hihetetlen volt, az emberek lényegében egymás ölében ültek, de lent még ordibáltak, hogy menjenek beljebb. A buszsofőr is kikészült. A lekecmergés copperfieldi mutatványnak számított. Szerencsére beszorultam egy viszonylag tömör hátsó blokkba, amiből megállókon keresztül nem szállt le senki. (Gyógyulni vágyó klausztrofóbiásoknak ideális.) Ahogy a további megállókban a nemlétező maradék helyekre nyomorgott fel a nép, táskástul-mindenestül bepréseltek egy hapsi ölébe (nem tudom, ínyére volt-e, de szerencsére nem is tiltakozott).

Idővel az utazóközönség is aktivizálta magát. Egyébként sem vagyok toleráns velük szemben, de nem bírom felfogni, hogy a köcsög vén faszok kedves idősödő bácsikák miért nem képesek otthon maradni, úgy általában is, de főleg, ha sztrájk van. Volt egy nő, aki folyton önmagát ostorozta, "Biztos örül neki, hogy beszorultam ide a nagy hájammal"-szintű szöveget nyomott, felüdülés volt hallgatni. Egy izgága öregúr akkurátusan rendelkezett, "Maga mikor száll le? Cseréljenek helyett! Üljön már le! Csak gyorsan, fiatalosan!" Nála nem volt apelláta, engem is lenyomott az első megüresedett helyre. Furcsán hangzik, de szinte rosszabb volt, mint állni. Nem éppen öblítő szagú munkásembörfélék nyomultak be mellém, az egyik félhangosan azon kezdett el sóhajtozni, milyen szép tiszta kezem van, itt megállt bennem az ütő egy pillanatra, de szerencsére a busz nem, úgyhogy ha lassan is, de haladtunk tovább a Háros felé. Mire odaértem, már teljesen meggyőztem magam, hogy mindez csak valamiféle büntetés lehet, ilyent az emberek nem kapnak csak úgy véletlenül, igen, teljesen biztos, hogy büntetésben vagyok, de csak a Hárosig kell kitartanom, és akkor vége lesz, leszállok, kapni fogok levegőt, kiszállnak a bordámból, és újra ember leszek. És így is lett. BKV - köszönöm az élményt.