Egy nap a Mester így szólt Haikuhoz a Virágzó Kertben:
 - Vigyázz az érzéseidre! Lelked rezdüléseiből tudod meg, ki vagy.
     Miközben intette a lányt, félrehajtotta a lilaakác fürtjeit, és rámutatott egy másik élet megbúvó, vékonyka fonalára.
 - Minden, ami benned megfogan, a te lelked hajtása. Fedezd fel, értsd meg, és adj meg neki mindent, ami szükséges ahhoz, hogy azzá válhasson, amivé lennie kell. Csak őt lásd, de őt magát saját fényében - se többet, se kevesebbet ne láss a valóságosnál. Vigyázz hát érzéseidre! Egyedül te értheted meg őket igazán. Ne árts nekik még jó szándékkal se - sohase erőltesd rájuk rég kihűlt szavak túl bőre, avagy túlságosan szűkre szabott köpenyét.
     A férfi beszélt, a Nap sütött, a virágok kitartóan árasztották bódító illatukat. Haiku elábrándozott.
 - Mondd, Mester, lehetséges, hogy szerelmes vagyok?
 - Szerelem? Én nem tudom, mi az. Talán soha nem is találkoztam vele.
     Haiku lesütötte szemét.
 - Mondd el, mit érzel! - kérte a Mester.
     Haiku hosszan hallgatott, de aztán mégis szólásra nyitotta száját.
 - Ha te jutsz az eszembe, mosolyogva járok az utcán, és elfelejtek leszállni a villamosról.
     A Mester a lány vállára tette kezét.
 - Látod, Haiku, nem tudod, mi ez, de a tiéd, és ez mindennél többet ér.