...elviszek négy embert a Keletiig!

Máskor miért nem?

Tegnap a tévében valamelyik okos csatornán az ősemberekről szólva megemlítették, hogy az őstulok levadászása bizony nem volt könnyű feladat: ma már csak a torreádorok szenvednek el olyan mennyiségű borda- és lábtörést, mint amennyi a neandervölgyi vadászoknak kijutott. Vitába szállnék az állítással: vagy a BKV vált a világ legautentikusabb hagyományőrző egyesületévé, vagy a sztrájk spontán hatása csupán, de annyi bizonyos, hogy akik tömegközlekedésre adták a fejüket, azoknak tulokvadász-mennyiségű sérüléssel kellett szembenézniük.

Sajnos volt szerencsétlenségem tömegközlekedni. Persze a dékáni közlemény szerint igazolt hiányzás, ha valaki a sztrájk miatt nem ér be a vizsgájára, de már így is megcsúsztam a dolgaimmal, úgyhogy iparkodtam teljesíteni a három órás tervet (reggel 6-kor keltem, hogy biztosan odaérjek a 9-kor kezdődő vizsgámra). A buszmegállóban konstatáltam, hogy Budatétényre lényegében egyetlen darab busz jár ki, ami a 114-es névre hallgat, és a végállomás fordulója miatt nem bír csuklós lenni. Már ez a tény előrevetítette, hogy mire számíthatok, de nem hittem volna, hogy a kalandjaimnak még csak az elején járok...

Mire a Kosztolányin leszálltam, lényegében háromszor erőszakoltak meg egy sporttáska élével (és remélem csak azzal, annyi helyem sem volt, hogy megforduljak ellenőrizni), valamint négyszer vágtak fejbe egy-egy erős könyöklendítéssel, amit - természetesen - nem követett bocsánatkérés (160 centim átka). Kapaszkodásra már nem volt szükség, az emberek (jobban mondva a felszállás előtti emberek, akik a felszállás után már csak lélegző hústoronybálák voltak) olyan szorosan préselődtek egymáshoz, hogy az elesés igazi mission impossible lett volna. A buszsofőr bácsi pedig szeretetének minden melegével elárasztott minket - igaz, hogy levegőt nem kaptunk, de fűtöttek! Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy ez az egész sztrájk nem egy álcázott szakrális tömeggyilkossági kísérlet-e. Mutatták reggel a tévében, ahogy ülnek és kedélyesen beszélgetnek az el nem indult gépjárművezetők - ki tudja, nem a BKV-szekta vezetői tartották-e éppen a szokásos reggeli hitéleti eligazításukat? "Sose volt még köztünk ilyen összhang" - nyilatkozta egy szőke bociszemű BKV-s nőszemély a riporternek, miközben az üldögélők felé biccentett. Úúristen, hogy nem jöttem rá előbb... (Ha később esetleg kiderülne, hogy tényleg így van, akkor: én megmondtam...)

Most már biztos voltam benne, hogy nem kellett volna aznap elindulnom. Nem vagyok egy folyton elérzékenyülős típus, de ebben a zsibbasztó helyzetben mégiscsak Auschwitz jutott az eszembe. Szívesen mondanám, hogy ott helyben ejtettem egy könnyet a zsidó áldozatokért, de mivel a kézfelemelés-zsebbekotrás-zsebkendővadászás-orrfújás opció helyszűkében átmenetileg nem üzemelt, egy nagy tortyantással adóztam a Holokauszt emlékének (amibe addigra már jócskán beleláttam saját bkv-általi halálomat is). Kosztolányi életemben először nem az írásművészetének köszönhetően ajándékozott meg az újjászületés élményével.

Már feltűnni látszott egy (gyanúsan tömött) 173-as járat, amikor egy autó vágódott be a buszmegállóba, és a sebtében letekert ablakon kikiabált a jármű vezetője:
 - Négy embert elviszek a Keletiig! Vagy Zuglóba, ha valaki oda megy...
A kocsi persze egy szempillantás alatt megtelt, de igazán nem ez a lényeg. Hanem a gesztus, hogy ilyen közhellyel éljek. Meghatódottságomat azonnal felháborodás követte: miért csak most, máskor miért nem? Miért kell, hogy ennyire szar legyen a helyzet, hogy végre segítsünk egymásnak? Vajon hányan vannak, akik mindennap egyedül ülnek az autójukban? Világmegváltó háborgó lelkemnek azért jól esett, hogy legalább szikráját láttam az összefogásnak. Sokat kivesz az emberből a BKV-sztrájk, de nem tagadhatjuk le, hogy - a szó összes létező értelmében - közelebb kerülünk egymáshoz. Az emberek beszélgetnek a megállókban, kicserélik a tapasztalataikat (ez a busz most ment el, ezt egész nap nem láttam), esetleg megpróbálnak felszedni valakit, ha már úgyis annyit kell várni, még ez is belefér. Meg egyébként is, az össznépi szidalmazásnak nagy magyar hagyománya van.
Még egy-két cég is reagált az összefogós hangulatra. Az alábbi hírlevél például a Bookstationtől érkezett:

BREAKING-BREAKING!

Dobjunk egyet a sztrájkhangulaton! Holnaptól (2009. 01. 16.) minden egyes nap amíg tart a BKV (esteleg MÁV) sztrájk, BKV-bérletet felmutatóknak a könyvesboltban aktuális napi százalékot vonunk vásárlásai összegéből (kivéve amazonos rendelés). Azaz holnap szombaton, a sztrájk 5. napján 5%, hétfőn már 7% lesz a levonás mértéke.

Bérleteket előkészíteni (legalább valamire lehet használni is), vigyázz-kész-engedmény!

Mondanom se kell, a pozitív merengő hangulatom csak addig tartott, amíg a vizsgám végeztével haza nem kellett indulnom. 11 körül járt az idő, de a helyzet mit sem javult, a 114-es kitartóan mesebeli körülmények között létezett (hol volt, hol nem volt). A buszmegállóban elcsípett információk sem sokat segítettek:
 - A 114-es állítólag fél óránként jár.
 - Dehogyis, 45 percenként jár.
 - Egy óránként jár, de van, hogy egymás után elmegy kettő, és akkor aztán sokáig nem jön semmi.
Várakozás közben az egész sztrájk-dolog képtelensége kavargott a fejemben. Én nem ütöm az orrom a nagyok dolgába, a politikához sem értek, de amennyire szerény felfogásomtól tellett, úgy láttam a helyzetet, hogy a BKV a mezítlábas pórnép szívatásán keresztül akarja elérni, hogy a fejesek kiosszák nekik vélt vagy valós jussukat. Azok a fejesek, akik beülnek a Mercijükbe, és messze-magasról tesznek a pórnép fejére. Kifizetve nem lesz semmi, mi viszont szívunk. Nevezhető ez féleredménynek?

A 114-es visszafelé sem okozott csalódást. Utoljára diákdirin tapasztaltam hasonlót, csakhogy akkor "Hány ötödikes fér be egy Trabantba?" néven futott a dolog. Aggódó jóanyám is megkérdezte, fel tudtam-e szállni a buszra. Ha csak az lett volna az egyetlen kihívás! Nehezebb volt fent maradni a buszon, mint felszállni rá. Ha leszálltál a buszról, hogy helyet adj a hátad mögül lefelé igyekvőnek, nem szálltál többet vissza, nem volt mese. A cél - megakadályozni, hogy lerángassanak, amikor már nem fértek fel többen a buszra. Hihetetlen volt, az emberek lényegében egymás ölében ültek, de lent még ordibáltak, hogy menjenek beljebb. A buszsofőr is kikészült. A lekecmergés copperfieldi mutatványnak számított. Szerencsére beszorultam egy viszonylag tömör hátsó blokkba, amiből megállókon keresztül nem szállt le senki. (Gyógyulni vágyó klausztrofóbiásoknak ideális.) Ahogy a további megállókban a nemlétező maradék helyekre nyomorgott fel a nép, táskástul-mindenestül bepréseltek egy hapsi ölébe (nem tudom, ínyére volt-e, de szerencsére nem is tiltakozott).

Idővel az utazóközönség is aktivizálta magát. Egyébként sem vagyok toleráns velük szemben, de nem bírom felfogni, hogy a köcsög vén faszok kedves idősödő bácsikák miért nem képesek otthon maradni, úgy általában is, de főleg, ha sztrájk van. Volt egy nő, aki folyton önmagát ostorozta, "Biztos örül neki, hogy beszorultam ide a nagy hájammal"-szintű szöveget nyomott, felüdülés volt hallgatni. Egy izgága öregúr akkurátusan rendelkezett, "Maga mikor száll le? Cseréljenek helyett! Üljön már le! Csak gyorsan, fiatalosan!" Nála nem volt apelláta, engem is lenyomott az első megüresedett helyre. Furcsán hangzik, de szinte rosszabb volt, mint állni. Nem éppen öblítő szagú munkásembörfélék nyomultak be mellém, az egyik félhangosan azon kezdett el sóhajtozni, milyen szép tiszta kezem van, itt megállt bennem az ütő egy pillanatra, de szerencsére a busz nem, úgyhogy ha lassan is, de haladtunk tovább a Háros felé. Mire odaértem, már teljesen meggyőztem magam, hogy mindez csak valamiféle büntetés lehet, ilyent az emberek nem kapnak csak úgy véletlenül, igen, teljesen biztos, hogy büntetésben vagyok, de csak a Hárosig kell kitartanom, és akkor vége lesz, leszállok, kapni fogok levegőt, kiszállnak a bordámból, és újra ember leszek. És így is lett. BKV - köszönöm az élményt.