Isteni sugallat

     Nem először történik meg velem, hogy beírom a blog címét, aztán a következő pillanatban úgy érzem, mintha Isten egyenesen rám szegezné vaskos mutatóujját. Egy pillanatra mindig elgondolkodom, hogy miért lopná el Isten éppen ezt az oldalt, miért nem semmisíti meg az eredendő bűn forrását, magát az internetet, és főleg, hogy miért üzenne nekem éppen ezen a csatornán keresztül, ráadásul ilyen felettébb kárörvendő formában?

     Aztán persze jobban utánanézek a dolgoknak, és rájövök, ha Isten személyesen nem is jelenik meg nekem, én attól még emberből vagyok... aki a legnagyobb természetességgel cseréli fel a blog címének betűit :)

http://www.enmegmondtam.blogpsot.com/

     Persze könnyen meglehet, hogy ilyen véletlent látva mégiscsak ideje lenne elgondolkodnom.

Vámpír, Hegylakó, vagy maga az Isten?

     Még blogelőtti időkből származó téma következik – ijedelemre azonban semmi ok, a blikkfangos bejegyzéscím komoly tartalmat takar. ;)
 

      Sir Francis Bacon előkelő családban született 1561-ben, Londonban (természetesen akkor még nem volt Sir, és egyéb szőre sem igen lehetett). Az életében lényegében minden jelen volt, amitől valakit „érdekes embernek” lehetett nevezni akkoriban: apja I. Erzsébet főpecsétőre volt, anyai nagyapja pedig mint nyelvész és teológus VI. Edward nevelőjévé avanzsált (ez az az Edward, aki 9 évesen „került trónra”, és 15 évesen már meg is halta magát). Maga Bacon is alapos nevelésben részesült, tizenkét éves korában már Cambridgeben tanult a Trinity Collegeban. 1577-től a párizsi angol követ mellett dolgozik, de apja halála után kénytelen volt visszatérni, s csak rokonai anyagi támogatásával tudta elvégezni a jogi tanulmányait. Bacon öles léptekkel szedte a szamárlétrát, 1583-ban már parlamenti képviselőként láthatjuk, ahol is nagy hatású beszédeivel felhívja magára a közvélemény figyelmét. Később Essex grófja – az idősödő I. Erzsébet kegyence – vette pártfogásába, de ez sem akadályozta meg Bacont abban, hogy karrierje érdekében még támogatóját s barátját is bevádolja.  (Hiába, akinek ilyen barátai vannak, nincs szüksége ellenségre…) Bacon közbenjárására vélt vagy valós összeesküvésre gyanakodva Erzsébet végül is kivégeztette az említett Devereaux admirálist, vagyis Essex grófját, ezzel pedig Bacon elnyerte a királynő szimpátiáját. (Igazi fejcserés támadás…) Bacon karriere azonban csak a királynő halálával, I. Jakab trónra kerülésével, 1603-tól vette kezdetét (ez a Jakab eredetileg Skócia királya volt, ahol is kissé skizofrén módon már a VI-os számot fogyasztotta). Bacon szárnyalni kezdett felfelé: lovaggá ütötték, főügyész, főpecsétőr, lordkancellár lett, majd a grófi címet is megkapta (Verulami Bacon), és kétség sem fér hozzá, ekkorra már tényleg szőrös lehetett. Noha nem akarok szőrszálhasogató lenni, mégis meg kell említenem, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság bebizonyította: Bacont 28 esetben vesztegették meg, ezért néhány napra még a híres börtönben, a Towerben is vendégeskedett, de az uralkodó megkegyelmezett neki, s a bírság elengedésén túl még nyugdíjat is folyósítottak a számára (mintha Magyarországon zajlanának az események, nem?). Miután kiszorult a politikai életből tudományos kutatásba kezdett, és amilyen mázlija volt, mind tudományos, mind filozófiai munkássága megkérdőjelezhetetlen jelentőséggel bír mind a mai napig. A vicces az, hogy épp kísérletező szenvedélye okozta halálát: azt igyekezett ugyanis bizonyítani, hogy egy hóval tömött tyúk húsa tovább eláll tartósítatlan társaiénál… (Honnan juthatott eszébe ilyen baromság?...) Kísérletezés közben meghűlt, majd megfázásába hamarosan bele is halt. Ha belegondolunk, hogy Bacontől származik a híres „A tudás – hatalom” mondás is, talán elvárható lett volna, hogy legalább egy kesztyűt vigyen magával.

     A jobbra látható úriember Joe Mantegna. A színész berkekben kevésbé jártasabb, de tévé előtt annál ültösebb olvasó számára egyszerűbb, ha úgy mondom: David Rossi, FBI ügynök, a quanticói különleges alakulat feje, egy igazi gyilkos elme, szerencsénkre azonban a jó oldalon. Mantegna 1947-es születésű, immár Tony-díjas színész, producer, író, rendező, úgyhogy mondhatni, hogy szinte mindent kipróbált már, amit csak kipróbálhatott a filmkészítésben. Kicsit önző dolog is volt a részemről, hogy épp egyik legkedvesebb sorozatomnál, a Criminal Mindsnál fogva említettem a nevét, hiszen összesen 87 filmben és 12 televíziós sorozatban szerepelt, utóbbiak közül háromért Emmy-díjra is nevezték, a 2004-es Los Angelesben tartott Olasz Filmfesztiválon pedig Életműdíjat is kapott. Széles szerepskálájú színész, nem csak a drámaisághoz, de a komikus karakterekhez is van érzéke, kitartóan ragaszkodik például ahhoz, hogy a Simpson család maffiózó „Fat Tony”-jának (Anthony "Fat Tony" D'Amico) szinkronhangja minden esetben ő lehessen, még akkor is, ha csak egy csenevész mondatról van éppen szó. Hogy magát Mantegnát idézzem: „If Fat Tony sneezes, I want to be there.” – Vagyis: “Ha Hájas Tony eltüsszenti magát, én ott akarok lenni.” A maffiózó szerepéhez egyébként is érdekes kapcsolat fűzi. Mantegna erősen ellentmondásba került önmagával, amikor a Saturday Live Night névre hallgató késő esti, televíziós paródiajelenetekkel és zenészvendégekkel dolgozó varietéműsor házigazda szerepében egy nyitó monológot adott elő. (SLN, 1990-1991-es évad, zenészvendég: Vanilla Ice.) Mantegna nyugodtan fogott bele monológjába, melyben arról beszélt, mennyire szeretné elkerülni, hogy mindenáron beskatulyázzák a gengszter szerepekbe. A közönség soraiban hirtelen mozgolódás támadt, s Mantegna pillantása egy csalódott arcú fiúra esett, aki éppen távozni készült apjával. Csalódásuk oka egy véletlen tévedésnek volt köszönhető, ők ugyanis azt hitték, hogy a házigazda nem Joe Mantegna színész, hanem Joe Montena híres amerikai foci-játékos lesz, s miután rájöttek tévedésükre, úgy döntöttek, elhagyják a nézőteret. Mantegna ezek után megemelt, de fegyelmezett hangon a kisfiúhoz intézte szavait: jó lenne, ha továbbra is a hallgatók sorában maradna, és megtisztelné előadását a jelenlétével. Majd figyelmeztette: csak egy telefonhívásába kerül, és Montena nem fog játszani a következő mérkőzésén… Ebből persze többen is levonták a magvas következtetést: könnyen meglehet, hogy Joe Mantegna igazi természete jóval többet magáévá tett a gengszter szerepekből, mint amennyit valaha is be fog vallani…

     S hogy mi köze egymáshoz a XVI. századi Sir Francis Baconnek és a XX. századi Joe Mantegnának? Lehet, hogy semmi, lehet, hogy nagyon is sok... a képek magukért beszélnek!

Belépő a Hülye Járások Minisztériumába

     "A "Hülye járások minisztériuma" jelenet először 1970-ben került adásba. A szkeccsben John Cleese egy bürokratát alakít, aki a címben szereplő minisztériumban felügyeli a hülye járásokat. A legenda szerint a jelenet egy másik Monty Python-tag, Graham Chapman házában született, ahol a társaság tagjai többször összegyűltek ötletelni. Egy ilyen alkalommal Chapman éppen arról beszélt, hogy mennyi új kormányhivatal van, amikor Cleese kinézett az ablakon, és azt látta, hogy egy ember megy fel egy emelkedőn. A férfi járás közben hátrafelé dőlt, a törzse szinte derékszöget zárt a talajjal. A furcsa jelenség lehetetlennek tűnt a csoport számára. Elkezdtek beszélgeti arról, hogy miként lehetséges így járni, és hamarosan megszületett az egyik legviccesebb Monty Python-jelenet.

     A szkeccs később egészen rátelepedett Cleese fellépéseire, saját bevallása szerint annyian kérték tőle, hogy mutassa be a hülye járását, hogy egészen megutálta a jelenetet. (A Waczak szálló egyik epizódjában azért megint elővette, akkor német masírozásként mutatta be). A hülye járásnak ma is népszerű rajongótábora van a neten, tucatjával találni utalásokat és animált képeket, egy weboldalon pedig magunk is gyárthatunk hülye járásokat: http://www.sillywalksgenerator.com/ "*

     ...a mai napon - utó-névnapi ajándékként - én is megkaptam személyre szóló belépőmet a Hülye Járások Minisztériumába. Akár szavazásra is bocsáthatnám, hogy mi volt ez a belépő, de inkább elárulom: egy óriási fehér szőrös-karmos mamusz. Nagyon cuki, de járni még nem tudok benne :D lábfejem alapterülete egyik pillanatról a másikra sokszorosára növekedett, a szélső karmocskák pedig minduntalan összeakaszkodnak, ezzel gátolva a mamusz létének látszólag egyetlen célját: ti. hogy közlekedni lehessen benne :)

     Kezdeti nehézségeimet látva elgondolkodtam rajta: vajon tényleg pusztán ennyi csak e különös lábmelegítő létének lényege? Persze, melegebb papucs után kellett néznem új, járólapos albérletünk hőmérsékleti viszonyai miatt, de vajon valóban csak ez mozgatott, amikor új lábbelit választottam magamnak? Egy fenét! Mit számít, hogy meleg-e, mit számít, hogy tudok-e benne járni, amikor olyan viccesen néz ki! :D

     Rájöttem, hogy a mamuszok már rég nem melegségükkel próbálják meghódítani a világot. Már maga a hangzás is: "mamusz", megalapozta e lábbeli jövőjét. Igazamat a következő összeállítással szeretném bizonyítani:

- A nyúlon túl?

- Nem, a nyúl az!

* Forrás: http://index.hu/tudomany/walk070712/

Én a vízilovakkal vagyok...

     Pár perce önkéntelenül felsóhajtottam: "Nagyon nagyon utálom a Word formázást..." Nem is maga az elhangzott mondat a lényeges (megjegyzem, az autocorrector legyilkolása volt épp folyamatban, ami még a felhasználónál is jobban tudja, mit akar az ember), hanem az, ahogy mondtam: egy régi, jól ismert dallam ritmusára...

     Nosztalgiázzunk kicsit, gondoltam, rögtön utána is néztem youtube-on, mit tettek már közkinccsé Hugó, a víziló témában. Rábukkantam egy félig angol, félig magyar szövegű videó-összevágásra, ami vegyes érzéseket keltett bennem:

     Ismét rá kellett csodálkoznom, mennyire élelmes, fantáziadús és szellemes tud lenni egy-egy magyar fordítás, még ha csak mesefilmről van is szó. Azok számára, akiknek nincs kedvük megnézni a videót, bemásolom az adott részlet két szövegváltozatát:

Hugó, a víziló

"Mint cet úszik

És elefánt módjára jár,
Nem szépségkirály,
Rá babér nem vár,
Jól elszabták idomait.

Egy kissé molett és pocakos,
Ám mégis bájos, aranyos,
Nagyon-nagyon szeretem a vízipacit.
Bár kissé túl molett és pocakos,
És mégis oly bájos, aranyos,
Nagyon-nagyon szeretem a vízipacit."

Hugo the Hippo

"Though nature endowed him poorly
I still love the hippo dearly
My H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U-S
Yes, I love the hippo, H-I-P-P-O
I love the hippo, H-I-P-P-O
H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U
H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U
H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U-S."*

     Az idézett részlet elolvasása után talán nem kell sok magyarázatot fűznöm ahhoz, miért is gondolom úgy, hogy a magyar változat némiképp tartalmasabbra, és jóval színvonalasabbra sikerült angol társánál.

    Ahogy a youtube-on több kommentelő is megállapította, különös egy rajzfilm volt ez. Bennem is felrémlett, hogy nem szívesen néztem gyerekfejjel. Ma már számtalan jelzőt fel tudok sorolni: ijesztő, sötét, furcsa, elvont etc... akkor semmilyen jelzőt nem tudtam rá, de minden alkalommal borzongva néztem, és úgy összeszorult a szívem, ahogy csak gyermekszívek tudnak igazán sajogni. A kedves dalbetétek finoman szólva sem voltak egyensúlyban a nyomasztó részekkel. Mellesleg ugyanezt éreztem a Vili, a veréb című rajzfilm nézésekor is, de úgy tűnt, nevelő jelleggel fellépő szűkebb környezetemnek egyik ellen sincs kifogása.

     Szeretem azokat az anyukákat, akik sápítoznak a Cartoon Networkon futó mesék tartalma és hangulatvilága miatt. Érdekes módon egyik ott látott rajzfilm sem tett rám még olyan benyomást, mint a közismert Hugó vagy a Vili, a veréb. Egyik kisgyermekes édesanya ismerősöm esete csak még jobban megerősítette a véleményemet. Eme anyuka hosszan ecsetelte, mennyire figyel rá, hogy kislányai csak olyan meséket nézzenek, amiből nem fognak rosszat tanulni. A kiscsajok azonban, miközben babáikkal püfölték egymást, mérgesen ezt üvöltötték: "Szétverem a pofádat!"** Pár nappal később, a családi videjózás alkalmával aztán fény derült a rejtélyre: bizony, a kedves és "megbízható" rajzfilmből, a Vili, a verébből tanulták ezt a lyányok...

     Nem egy rajzfilm akadt, ami a hozzá fűződő kellemetlen érzések révén vált felejthetetlenné számomra. Harmadik helyre talán - hogy azért Walt-Disneyt is sározzam kicsit -, a Dumbót tenném, ott a cirkuszos megpróbáltatások ábrázolása keltett bennem olyan érzéseket, hogy legszívesebben elfutottam volna. Persze könnyen meglehet, hogy túlérzékeny gyerek voltam (vagyok?), de annyit már megtanultam, hogy a gyerek a szülei szemén át kezdi el először látni a világot, és jó ideig nem ő dönti el, mit tegyenek be a videóba, ami elé leültetik. Szomorúan tapasztalom, hogy a gyereknevelés kérdésének számos területén - így a "Mit nézhet a gyerek?" alpont esetében is - még mindig foggal-körömmel kapaszkodik a szülőkbe a beléjük vert megvétózhatatlan dogma: "ami régi, az jó" - felülvizsgálatra pedig semmi szükség.

* a nagybetűs, kötőjeles részeket az angol verzióban betűzve mondják (spelling)

** pontatlan idézet