Soha nincs elég hely, hogy felsoroljuk az összes dalt, amit szeretünk...
A zene mindenkié
Vámos Miklós: A zene mindenkié (Élet és irodalom, 48. évfolyam, 3. szám)
Igyekszem úgy mesélni, ahogyan volt. Igen, de úgy volt, ahogyan énbennem él? Hogy volt, hogy nem volt, volt.
Volt egyszer egy nagy-nagy zeneszerző, akiről anyám úgy tudta, annyira világhírű, hogy dúsgazdag. Akkor nem gyalog menne, vélte apám. Mindhárman a teraszról szemléltük a nagy-nagy zeneszerzőt, aki alant baktatott a járdán. Még óvodás voltam, mikor először megmutatták, tehát ötvenhat előtt. Fölfigyeltem bozontos, tejszín hajzatára, mely miatt inkább idős asszonynak tetszett, persze csak odaföntről. Mi a Délibáb utcában laktunk, ez megfelelő utcanév egy leendő írónak. Ő a Köröndön, talán megfelelő tér az egy nagy-nagy zeneszerzőnek. Naponta végighaladt a mi utcánkban, egészségügyi sétája során, kevéssel ebédidő után.
Az úgy volt, hogy mire iskolába kerültem, titkok tudója lettem. A környékbeli srácok közt szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg ad aláírást, ha az ember szolmizál neki. Életem javát a Köröndön töltöttem. Két fő foglalatossággal. Részben indiánozással. Részben meg azzal, hogy vertek. Cingár kisfiú voltam. Kidolgoztam egy módszert védekezésül. Midőn fenyegetően közelegtek felém a verők, ökölvívó pózba vágtam magam, fölugrottam a levegőbe, pipaszár lábaimmal kalimpálva, cérnaszál karjaimmal megsorozva a levegőt. Röhejes voltam. Ha nevettek, kihasználtam a pillanatot, elmenekültem. Néha nem futottak utánam.
Kodályt meg kellett állítani bátor köszönéssel, lehetőség szerint csengő hangon, s kérni, hogy légyszi adjon aláírást. Tegeztük Kodályt. Ő is tegezett. Előhúzta a noteszát, öt vonalat firkantott sebtiben, s odapöttyentett féltucatnyi hangjegyet: Na? - várta a Kodály-módszer gyakorlati megvalósulását. Do, do, lá, szó, do, do lá, szó... (vö.: "A part a-latt...") Mutatnunk is kellett a kézjeleket. Ha pedig eltaláltuk, kaptunk aláírást, a lendületes betűk majd kiszakították a papírt. Aranyhegyű töltőtolla volt. Vagy nem. De annak látszott.
Én átlagosan heti háromszor kértem Kodály Zoltántól aláírást. Fölvetődik a kérdés, minek egy kisgyereknek annyi? Azért, mert tíz Kodályért adtak egy Puskást. Én szereztem Puskástól is, közvetlenül, ám ez már egy másik Hogy volt. Kodálytól tehát nagyjából kétnaponta kértem, s majdnem annyiszor kaptam, tekintettel arra, hogy a környékbeli srácok között szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg szinte mindig a 333 zenei olvasógyakorlat című kisalakú gyűjteménye első tíz dalocskája valamelyikét adja föl. A 333-at elkérhettük az iskolai énektanártól, s bevágtuk az első tízet. Ő elégedetten tapasztalhatta, hogy a róla elnevezett Kodály-módszer pompásan működik az utóbb róla elnevezett téren. A zene mindenkié. Így ment ez. Piciny bökkenőt csupán az okozott, ha nem egyedül, hanem kisebb csoport tagjaként kérincséltem. A magyar zene élő legendája, a Bartók-Kodály-páros második fele ugyanis annyira bandzsa volt, hogy sosem lehetett tudni, melyikünkre néz, amikor szolmizálásra buzdít, gyakran többen belefogtunk unisono, mire hevesen rázta a fejét: Ejnye már, nem te, hanem te, akire nézek! Na igen, épp ez volt a probléma. Néha azért eltaláltuk. Ritmusra biccentgetett. Na jó van! - mondta azután (a jó végéről elspórolva az l-t), és írta, vagy inkább sercintette a nevét a papírra, az eredményt összehasonlítva ámultunk, miként tudja oly egyformán.
Az iskolai kórussal részleteket tanultunk a Székelyfonóból. "A csi-tá-ri he-gyek a-latt..." Előadtuk, április negyedikén, az ünnepségen. Ő volt a díszvendég. Az igazgató úr érdeklődött, mi a véleménye? Kodály szabódott, majd az ismételt kérdésre azt felelte: Kérem, elégedjenek meg annyival, hogy hallottam ezt már jobban is, rosszabbul is. Meglepett, hogy vannak, akik nálunk is gyatrábban csinálják. Még nem tudtam, hogy mindent alul lehet múlni.
Egyszer aztán kórusunk "kemény magja" - az énektanár kifejezése ez - meghívást kapott Kodály Zoltán otthonába. Egész nap próbáltunk az iskola tornatermében, utána átsétáltunk a tér túlfelire. Illusztris külföldi zenei nagyságot látott vendégül Kodály, s azt akarta, hogy megmutassuk, mit tudnak a magyar gyerekek. Megmutattuk. Nyitányképpen rejtélyes körülmények közt - állítólag hozzá sem értünk - eltörtünk egy padlóvázát. Nem számít, mondta a világhírű zeneszerző a letérdepelni készülő énektanárnak. Az illusztris vendég - Kodállyal nagyjából egykorú, ám hozzá képest alacsony, kopasz és dundi öregúr - hahotázott. A mellette ülő fiatal nő, aki a lányának látszott, komoly maradt. Hamarosan megtudhattuk, hogy a felesége. A Kodály unokájának látszó csitri pedig Kodály neje.
Az este részleteit a feledés jótékony köde borítja. Csak arra emlékszem, hogy A csitári hegyekben elrontottam a szöveget. Később láttam a televízióban, hogy Pablo Casals, a gordonka Paganinije meglátogatta Budapesten Kodály Zoltánt. Ő lehetett a vendég. Még később olvastam vagy hallottam (vagy álmodtam, vagy kitaláltam), hogy a gordonka Paganinije megkérdezte a Kodály-módszer atyját: Mondja, tisztelt uram, miként vett ön feleségül egy ennyire fiatal lánykát? Nagyon egyszerűen, válaszolta a Kodály-módszer atyja, megkérdeztem tőle, hogy kisasszony, akar az özvegyem lenni? Aha. A módszert miheztartás végett teszem közzé. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez Casalsnak tanács, aki maga is egy-két generációval alább nősült.
Kapcsolatom Kodállyal (Kodály és én) azonban még nem zárult le. Már a gimibe jártam, amikor különbféle játékokkal múlattuk az időt a Kölcsey zordon falai között. Nagyded játékokkal. Melyekben igyekeztem az élen járni. A másik élenjáró a Féri volt, fölöttem két évfolyammal. Nagyjából úgy nézett ki akkor, mint ma, sokszor hitték gyakorló tanárnak. E lap olvasói az álnevét ismerhetik, Takács Ferenc néven anglomán literátor a Féri mostanság. Az egyes játékok népszerűségét az jelezte, hány óráig vagy napig terjedtek. A legkedveltebb játékok egyike a grünözés volt. Kettő hétig tartott bennünket lázban, bombasiker. Könnyen elsajátítható, a teendő csak annyi, hogy minden "Kon" helyett a zsidó viccekből ismert páros másik tagja, azaz "Grün" ejtendő. Grüncentráljunk. Grünferencia. Belga-Grüngó. Grüncz Zsuzsa. És így tovább. Igen ám, de mindig, tehát órán, felelés közben is! A szovjet államok grünföderációja. Éles a grüntraszt. A világválságot követte a grünjunktúra. Persze, a tanerők ezt kikérték maguknak, azonban az ordítozás, fenyegetőzés és a karók is a játék szerves részét képezték. Midőn ez már jól ment, lehetett fokozni, minden "ko" helyett is "grü". Ki grüpog, mi grüpog, egy fekete holló. Sötöbö. Aki Poe-t mond, mondjon pü-t is.
A grünözést csak a haláltotó múlta fölül a maga másfél hónapjával, talán mert ez hazárdjáték. Addigra már harmadikba jártam, s még fontosabbnak véltem az élenjárást. Minden lében két kanál. A haláltotó igen alkalmas kis munkahelyi közösségek életének fölpezsdítésére. Fogadni kell arra, hogy melyik híres ember múlik ki legközelébb, s aki eltalálja, mindent visz. Sejthetik, kire helyeztem el én a tétjeimet. Változatlanul napi rendszerességgel találkoztam a nagy-nagy zeneszerzővel, láttam, egyre soványabb, léptei tétovábbak, immár csak biceg a botjára támaszkodva, levegő után kapkodva. Volt okom azt hinni, hogy neki köszönhetem majd anyagi fölvirágzásomat. Mindez akkor jó poénnak tűnt, máma már nem hasad tovább, égő arccal, röstelkedve mesélem. De - volt, ahogyan volt.
Múltak a napok. Óriási összegeket nyertek mások, híres színésszel. Íróval. Zongoristával. Én kitartottam őmellette grünokul. Egészen addig, amíg hívattak az igazgatói irodába, egészséges üvöltözés indult, s tartott vagy harminc percig, szinte lélegzetvétel nélkül, mit képzelünk mi... szocialista erkölcs... jó ízlés... Úgy volt, hogy hármunkat kicsapnak. Az ország összes gimijéből. De ebből okvetlenül. Végül igazgatói rovót kaptam. Azt szépen aláírtam atyám helyett, ahogyan szoktam, s indultam jó széllel új kalandok felé. Sajnos a haláltotó bankját elkobozták. Ez március legelején történt, pénteken. És kedden... bemondták az iskolarádión, hogy tegnap meghalt Kodály Zoltán.
Kimentem a temetésére. Nem, ezt csak most kanyarítom hozzá. Szép lett volna. Később kilátogattam. Sajna, ezt is csak úgy képzeletben... noha ezek után illene. Még nem késő. Talán meg is bocsátja.
(Forrás: http://www.vamosmiklos.hu/index.php/publicisztika/hogy-volt/254-a-zene-mindenkie-elet-es-irodalom-48-evfolyam-3-szam)
Volt egyszer egy nagy-nagy zeneszerző, akiről anyám úgy tudta, annyira világhírű, hogy dúsgazdag. Akkor nem gyalog menne, vélte apám. Mindhárman a teraszról szemléltük a nagy-nagy zeneszerzőt, aki alant baktatott a járdán. Még óvodás voltam, mikor először megmutatták, tehát ötvenhat előtt. Fölfigyeltem bozontos, tejszín hajzatára, mely miatt inkább idős asszonynak tetszett, persze csak odaföntről. Mi a Délibáb utcában laktunk, ez megfelelő utcanév egy leendő írónak. Ő a Köröndön, talán megfelelő tér az egy nagy-nagy zeneszerzőnek. Naponta végighaladt a mi utcánkban, egészségügyi sétája során, kevéssel ebédidő után.
Az úgy volt, hogy mire iskolába kerültem, titkok tudója lettem. A környékbeli srácok közt szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg ad aláírást, ha az ember szolmizál neki. Életem javát a Köröndön töltöttem. Két fő foglalatossággal. Részben indiánozással. Részben meg azzal, hogy vertek. Cingár kisfiú voltam. Kidolgoztam egy módszert védekezésül. Midőn fenyegetően közelegtek felém a verők, ökölvívó pózba vágtam magam, fölugrottam a levegőbe, pipaszár lábaimmal kalimpálva, cérnaszál karjaimmal megsorozva a levegőt. Röhejes voltam. Ha nevettek, kihasználtam a pillanatot, elmenekültem. Néha nem futottak utánam.
Kodályt meg kellett állítani bátor köszönéssel, lehetőség szerint csengő hangon, s kérni, hogy légyszi adjon aláírást. Tegeztük Kodályt. Ő is tegezett. Előhúzta a noteszát, öt vonalat firkantott sebtiben, s odapöttyentett féltucatnyi hangjegyet: Na? - várta a Kodály-módszer gyakorlati megvalósulását. Do, do, lá, szó, do, do lá, szó... (vö.: "A part a-latt...") Mutatnunk is kellett a kézjeleket. Ha pedig eltaláltuk, kaptunk aláírást, a lendületes betűk majd kiszakították a papírt. Aranyhegyű töltőtolla volt. Vagy nem. De annak látszott.
Én átlagosan heti háromszor kértem Kodály Zoltántól aláírást. Fölvetődik a kérdés, minek egy kisgyereknek annyi? Azért, mert tíz Kodályért adtak egy Puskást. Én szereztem Puskástól is, közvetlenül, ám ez már egy másik Hogy volt. Kodálytól tehát nagyjából kétnaponta kértem, s majdnem annyiszor kaptam, tekintettel arra, hogy a környékbeli srácok között szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg szinte mindig a 333 zenei olvasógyakorlat című kisalakú gyűjteménye első tíz dalocskája valamelyikét adja föl. A 333-at elkérhettük az iskolai énektanártól, s bevágtuk az első tízet. Ő elégedetten tapasztalhatta, hogy a róla elnevezett Kodály-módszer pompásan működik az utóbb róla elnevezett téren. A zene mindenkié. Így ment ez. Piciny bökkenőt csupán az okozott, ha nem egyedül, hanem kisebb csoport tagjaként kérincséltem. A magyar zene élő legendája, a Bartók-Kodály-páros második fele ugyanis annyira bandzsa volt, hogy sosem lehetett tudni, melyikünkre néz, amikor szolmizálásra buzdít, gyakran többen belefogtunk unisono, mire hevesen rázta a fejét: Ejnye már, nem te, hanem te, akire nézek! Na igen, épp ez volt a probléma. Néha azért eltaláltuk. Ritmusra biccentgetett. Na jó van! - mondta azután (a jó végéről elspórolva az l-t), és írta, vagy inkább sercintette a nevét a papírra, az eredményt összehasonlítva ámultunk, miként tudja oly egyformán.
Az iskolai kórussal részleteket tanultunk a Székelyfonóból. "A csi-tá-ri he-gyek a-latt..." Előadtuk, április negyedikén, az ünnepségen. Ő volt a díszvendég. Az igazgató úr érdeklődött, mi a véleménye? Kodály szabódott, majd az ismételt kérdésre azt felelte: Kérem, elégedjenek meg annyival, hogy hallottam ezt már jobban is, rosszabbul is. Meglepett, hogy vannak, akik nálunk is gyatrábban csinálják. Még nem tudtam, hogy mindent alul lehet múlni.
Egyszer aztán kórusunk "kemény magja" - az énektanár kifejezése ez - meghívást kapott Kodály Zoltán otthonába. Egész nap próbáltunk az iskola tornatermében, utána átsétáltunk a tér túlfelire. Illusztris külföldi zenei nagyságot látott vendégül Kodály, s azt akarta, hogy megmutassuk, mit tudnak a magyar gyerekek. Megmutattuk. Nyitányképpen rejtélyes körülmények közt - állítólag hozzá sem értünk - eltörtünk egy padlóvázát. Nem számít, mondta a világhírű zeneszerző a letérdepelni készülő énektanárnak. Az illusztris vendég - Kodállyal nagyjából egykorú, ám hozzá képest alacsony, kopasz és dundi öregúr - hahotázott. A mellette ülő fiatal nő, aki a lányának látszott, komoly maradt. Hamarosan megtudhattuk, hogy a felesége. A Kodály unokájának látszó csitri pedig Kodály neje.
Az este részleteit a feledés jótékony köde borítja. Csak arra emlékszem, hogy A csitári hegyekben elrontottam a szöveget. Később láttam a televízióban, hogy Pablo Casals, a gordonka Paganinije meglátogatta Budapesten Kodály Zoltánt. Ő lehetett a vendég. Még később olvastam vagy hallottam (vagy álmodtam, vagy kitaláltam), hogy a gordonka Paganinije megkérdezte a Kodály-módszer atyját: Mondja, tisztelt uram, miként vett ön feleségül egy ennyire fiatal lánykát? Nagyon egyszerűen, válaszolta a Kodály-módszer atyja, megkérdeztem tőle, hogy kisasszony, akar az özvegyem lenni? Aha. A módszert miheztartás végett teszem közzé. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez Casalsnak tanács, aki maga is egy-két generációval alább nősült.
Kapcsolatom Kodállyal (Kodály és én) azonban még nem zárult le. Már a gimibe jártam, amikor különbféle játékokkal múlattuk az időt a Kölcsey zordon falai között. Nagyded játékokkal. Melyekben igyekeztem az élen járni. A másik élenjáró a Féri volt, fölöttem két évfolyammal. Nagyjából úgy nézett ki akkor, mint ma, sokszor hitték gyakorló tanárnak. E lap olvasói az álnevét ismerhetik, Takács Ferenc néven anglomán literátor a Féri mostanság. Az egyes játékok népszerűségét az jelezte, hány óráig vagy napig terjedtek. A legkedveltebb játékok egyike a grünözés volt. Kettő hétig tartott bennünket lázban, bombasiker. Könnyen elsajátítható, a teendő csak annyi, hogy minden "Kon" helyett a zsidó viccekből ismert páros másik tagja, azaz "Grün" ejtendő. Grüncentráljunk. Grünferencia. Belga-Grüngó. Grüncz Zsuzsa. És így tovább. Igen ám, de mindig, tehát órán, felelés közben is! A szovjet államok grünföderációja. Éles a grüntraszt. A világválságot követte a grünjunktúra. Persze, a tanerők ezt kikérték maguknak, azonban az ordítozás, fenyegetőzés és a karók is a játék szerves részét képezték. Midőn ez már jól ment, lehetett fokozni, minden "ko" helyett is "grü". Ki grüpog, mi grüpog, egy fekete holló. Sötöbö. Aki Poe-t mond, mondjon pü-t is.
A grünözést csak a haláltotó múlta fölül a maga másfél hónapjával, talán mert ez hazárdjáték. Addigra már harmadikba jártam, s még fontosabbnak véltem az élenjárást. Minden lében két kanál. A haláltotó igen alkalmas kis munkahelyi közösségek életének fölpezsdítésére. Fogadni kell arra, hogy melyik híres ember múlik ki legközelébb, s aki eltalálja, mindent visz. Sejthetik, kire helyeztem el én a tétjeimet. Változatlanul napi rendszerességgel találkoztam a nagy-nagy zeneszerzővel, láttam, egyre soványabb, léptei tétovábbak, immár csak biceg a botjára támaszkodva, levegő után kapkodva. Volt okom azt hinni, hogy neki köszönhetem majd anyagi fölvirágzásomat. Mindez akkor jó poénnak tűnt, máma már nem hasad tovább, égő arccal, röstelkedve mesélem. De - volt, ahogyan volt.
Múltak a napok. Óriási összegeket nyertek mások, híres színésszel. Íróval. Zongoristával. Én kitartottam őmellette grünokul. Egészen addig, amíg hívattak az igazgatói irodába, egészséges üvöltözés indult, s tartott vagy harminc percig, szinte lélegzetvétel nélkül, mit képzelünk mi... szocialista erkölcs... jó ízlés... Úgy volt, hogy hármunkat kicsapnak. Az ország összes gimijéből. De ebből okvetlenül. Végül igazgatói rovót kaptam. Azt szépen aláírtam atyám helyett, ahogyan szoktam, s indultam jó széllel új kalandok felé. Sajnos a haláltotó bankját elkobozták. Ez március legelején történt, pénteken. És kedden... bemondták az iskolarádión, hogy tegnap meghalt Kodály Zoltán.
Kimentem a temetésére. Nem, ezt csak most kanyarítom hozzá. Szép lett volna. Később kilátogattam. Sajna, ezt is csak úgy képzeletben... noha ezek után illene. Még nem késő. Talán meg is bocsátja.
(Forrás: http://www.vamosmiklos.hu/index.php/publicisztika/hogy-volt/254-a-zene-mindenkie-elet-es-irodalom-48-evfolyam-3-szam)
"A" mese...
Belle: Oly kedves így, már majdnem szép / Azt hittem rút és irigy, ó, ez szörnyűség! / Pedig hát jó, és oly szerény, / nem tudom, hogy nem vettem eddig észre én?!
Szörny: Hogy rámtekint, most másképp néz, / Már nem is fél, ha hozzám ér, megáll az ész! / Ez szédítő, el sem hiszem, hogy minden megváltozott ilyen hirtelen...
Belle: Új, nem csoda, ha meglep, ez az érzés, hogyha így tör rád... / Jó, nem egy szőke herceg, mégis szép a lelke, mint a bíborszín virág...
Lumiere: No lám, csak lám!
Mrs. Potts: Még ily csodát!
Cogsworth: Minő talány,
Mrs. Potts: Fiú és lány
Lumiere: Hogy ilyen váratlanul egymásra talál!
Mrs. Potts: Hogy csoda lesz....
Lumiere, Mrs.Potts, Cogsworth: ...de várjunk még, csak egy-két hét / Aztán majd biztos lesz, hogy őrá vártunk rég!
Cogsworth: Bár néha magam is úgy látom, hogy őrá várunk rég!
Chip: Miért?
Mrs. Potts: Végül majd biztos lesz, hogy őrá vártunk rég.
Chip: Miről beszéltek mama?
Mrs. Potts: Majd megmondom, ha nagy leszel...
Hol volt, hol nem volt / Régi nóta száll / Volt két idegen / Aki hirtelen / Egymásra talált
Apró változás / Csöppnyi mint a könny / Nem számított rá / Fél is még talán / Szépség és a szörny
Mindig ugyanúgy / Mindig meglepő / Mindig úgy mint rég / Ahogy nem kétség / Újnap mindig jő
Hol volt, hol nem volt / A vén idő mesél / Édes búsan szól / Hogy még változol / S néha tévedsz még
Új nap mindig jő / Felszárad a könny / Hol volt hol nem volt / Rimmel így dalolt / Szépség és a szörny
Hol volt, hol nem volt / Rímmel így dalolt / Szépség és a Szörny!
Apró változás / Csöppnyi mint a könny / Nem számított rá / Fél is még talán / Szépség és a szörny
Mindig ugyanúgy / Mindig meglepő / Mindig úgy mint rég / Ahogy nem kétség / Újnap mindig jő
Hol volt, hol nem volt / A vén idő mesél / Édes búsan szól / Hogy még változol / S néha tévedsz még
Új nap mindig jő / Felszárad a könny / Hol volt hol nem volt / Rimmel így dalolt / Szépség és a szörny
Hol volt, hol nem volt / Rímmel így dalolt / Szépség és a Szörny!
Ami A Szívedet Nyomja...
Svéd gyerekversek. Amikor olvastam őket, mindig azt hittem, ezeket gyerekek írták. Ma kellett megtudnom, hogy a gyerekvers azt is jelentheti: gyerekeknek írták. Baj, hogy én változatlanul imádom őket? Minden egyes darabot, ami ebben a kötetben szerepel...
"Aki csak olvasta az Ami a szívedet nyomja című, "kortárs" svéd gyermekversgyűjteményt, biztos emlékszik rá, kicsoda Ulla-Gulla, és hogy Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van, vagy éppen mi történik egy kezdő, lelkes és ifjú bélyeggyűjtővel, ha egyszer csak kap egy kiló bélyeget. Igen, ez a válogatás először 1975-ben látott napvilágot, és azóta jó néhányszor elfogyott a boltokból az újrakiadása, talán mert az időközben anyává-apává előlépett egykori olvasók úgy vélik, ez a frappánsan eltalált, kamaszos nézőpont nem csak 1975-ben lehetett "kortárs", és a Tótfalusi István válogatta-fordította kötetet fontosnak tartják "továbbadni" saját gyermekeiknek." (Forrás: http://www.csodaceruza.com/svedgy.htm)
Én fontosnak tartom, és szívesen továbbadom Bárkinek, aki még nem találkozott velük. Talán ha fél órát vesz el az életünkből e "kötetnyi" vers elolvasása, az viszont biztos, hogy nem leszünk kevesebbek általa... Akinek nem csücsül ott már régről a polcán, az ide kattintva elérheti: http://mek.niif.hu/00300/00303/00303.htm
Végezetül idecitálnék egyet a kötet versei közül, senkit ne riasszon el, vannak benne ennél vidámabbak is, de engem ma ez szólított meg igazán:
Ingrid Sjöstrand
NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK
Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK
Néha csontvázról álmodok,
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt -
mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
Több száz oldal, egyetlen pillanatba foglalva
Néha jó lenne milliószor leírni szavakat... milliószor ugyanazt...
Részlet Schäffer Erzsébet és Esterházy Péter beszélgetéséből:
- Hogy jutott eszébe annak idején egyetlen papírlapra lemásolni Ottlik Géza regényét, az Iskola a határon-t?
- Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papirra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogyha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad.
- Mennyi ideig másolta?
- Valahová följegyeztem... Talán három hónapig...? Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.
- A regény nagyjából négyszáz oldal. Nem csalt?
- Ha nincsen bíró, nem lehet csalni. Viszont annyira hozzám nőtt a lap, hogy amikor kész lettem vele, nem akartam odaadni. Gondoltam csináltatok tíz szitanyomatot és az elsőt odaadom. De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstilű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt.
- Mert olvashatatlanra írta a könyvét...
- Amikor csináltam, én nem gondoltam semmire, csak ajándékot akartam adni. De azért ez tényleg bonyolult ajándék. Van egy kis ödipális stihhe, egy kis "apagyilkosság". Ottlik okos volt, ezt, velem ellentétben, azonnal felfogta.
(Föláll, hátramegy, hozza keretben, üveg alatt a fekete képet. Csak a széleken lehet kivenni a betűket. Különös tárgy. Mint valami fétis.)
- Itt van. Olyan szoros volt a kötelék köztem, meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem, hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van.
- Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papirra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogyha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad.
- Mennyi ideig másolta?
- Valahová följegyeztem... Talán három hónapig...? Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.
- A regény nagyjából négyszáz oldal. Nem csalt?
- Ha nincsen bíró, nem lehet csalni. Viszont annyira hozzám nőtt a lap, hogy amikor kész lettem vele, nem akartam odaadni. Gondoltam csináltatok tíz szitanyomatot és az elsőt odaadom. De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstilű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt.
- Mert olvashatatlanra írta a könyvét...
- Amikor csináltam, én nem gondoltam semmire, csak ajándékot akartam adni. De azért ez tényleg bonyolult ajándék. Van egy kis ödipális stihhe, egy kis "apagyilkosság". Ottlik okos volt, ezt, velem ellentétben, azonnal felfogta.
(Föláll, hátramegy, hozza keretben, üveg alatt a fekete képet. Csak a széleken lehet kivenni a betűket. Különös tárgy. Mint valami fétis.)
- Itt van. Olyan szoros volt a kötelék köztem, meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem, hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van.
Madarak jönnek...
Pázmány és a nőnevelés
Íme a legjobb részlet Pázmány Péter Mint kell a keresztyén leányt nevelni című írásából:
Az év minden napján
"Én - mint mondtam - már elengedtem őket, de persze most nagyon jó lesz kicsit örülni egymásnak. Olyan ez, mintha ülnék a nézőtéren, miután megrendeztem a darabot, és onnantól már semmibe sem szólok bele. Nézem, ahogy alakulnak, fejlődnek, és ha olykor "szünetben" lehet, megölelem őket. Drukkolok nekik, de nem irányítok..." /Patanyó/
Dömdödöm
"Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm." (Lázár Ervin - A Négyszögletű Kerek Erdő)