Néha jó lenne milliószor leírni szavakat... milliószor ugyanazt...
Részlet Schäffer Erzsébet és Esterházy Péter beszélgetéséből:
- Hogy jutott eszébe annak idején egyetlen papírlapra lemásolni Ottlik Géza regényét, az Iskola a határon-t?
- Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papirra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogyha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad.
- Mennyi ideig másolta?
- Valahová följegyeztem... Talán három hónapig...? Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.
- A regény nagyjából négyszáz oldal. Nem csalt?
- Ha nincsen bíró, nem lehet csalni. Viszont annyira hozzám nőtt a lap, hogy amikor kész lettem vele, nem akartam odaadni. Gondoltam csináltatok tíz szitanyomatot és az elsőt odaadom. De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstilű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt.
- Mert olvashatatlanra írta a könyvét...
- Amikor csináltam, én nem gondoltam semmire, csak ajándékot akartam adni. De azért ez tényleg bonyolult ajándék. Van egy kis ödipális stihhe, egy kis "apagyilkosság". Ottlik okos volt, ezt, velem ellentétben, azonnal felfogta.
(Föláll, hátramegy, hozza keretben, üveg alatt a fekete képet. Csak a széleken lehet kivenni a betűket. Különös tárgy. Mint valami fétis.)
- Itt van. Olyan szoros volt a kötelék köztem, meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem, hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van.
- Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papirra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogyha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad.
- Mennyi ideig másolta?
- Valahová följegyeztem... Talán három hónapig...? Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.
- A regény nagyjából négyszáz oldal. Nem csalt?
- Ha nincsen bíró, nem lehet csalni. Viszont annyira hozzám nőtt a lap, hogy amikor kész lettem vele, nem akartam odaadni. Gondoltam csináltatok tíz szitanyomatot és az elsőt odaadom. De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstilű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt.
- Mert olvashatatlanra írta a könyvét...
- Amikor csináltam, én nem gondoltam semmire, csak ajándékot akartam adni. De azért ez tényleg bonyolult ajándék. Van egy kis ödipális stihhe, egy kis "apagyilkosság". Ottlik okos volt, ezt, velem ellentétben, azonnal felfogta.
(Föláll, hátramegy, hozza keretben, üveg alatt a fekete képet. Csak a széleken lehet kivenni a betűket. Különös tárgy. Mint valami fétis.)
- Itt van. Olyan szoros volt a kötelék köztem, meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem, hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van.
1 megjegyzés:
Bizony, olyan spirituális érzés kellett hozzá, mint a szerzeteseknek, akik az életüket erre áldozták. Ha nem is olyan mértékű munka, de akkor is marha nagy elhivatottságot igényelt. Megértem, hogy ennyire kötődik hozzá.
Megjegyzés küldése