Lírai dal

Владимир Высоцкий / Vlagyimir Viszockij

(ford. Viczai Péter)

Лирическая / "Lírai dal"

Здесь лапы у елей дрожат на весу,            Itt reszketve lehajlik a fenyőág,
Здесь птицы щебечут тревожно -               Itt félőn csicsereg a madár,
Живешь в заколдованном диком лесу,       Lakhelyed bűvös erdő, vadon világ,
Откуда уйти невозможно.                            Melynek foglya vagy régóta már.

Пусть черемухи сохнут бельем на ветру,    Fonnyadhat a szárító szélben vadmeggy,
Пусть дождем опадают сирени, -                S hullhat tőlem orgona virága,
Все равно я отсюда тебя заберу                 Magammal viszlek, bármi legyen is, mindegy,
Во дворец, где играют свирели!                  Dallamoktól zengő palotába.

Твой мир колдунами на тысячи лет            Boszorkák ezer éves birodalma,
Укрыт от меня и от света, -                         Mindentől rejtő ősi vadon,
И думаешь ты, что прекраснее нет,           Úgy hiszed, nincs szebb e helynél számodra,
Чем лес заколдованный этот.                      Mely titkot őriz lépten nyomon.

Пусть на листьях не будет росы поутру,    Ha reggelenként szomjazik is az erdő,
Пусть луна с небом пасмурным в ссоре, -  Vagy a hold felhőkkel szembeszállna,
Все равно я отсюда тебя заберу                 Akkor is elviszlek egy tengerre néző,
В светлый терем с балконом на море!       Napsugaras, fényes palotába.

В какой день недели, в котором часу         Mikor, mely napján, óráján az évnek,
Ты выйдешь ко мне осторожно,                 Merészkedsz ki hozzám csendesen,
Когда я тебя на руках унесу                        Hogy karjaimban vigyelek el téged,
Туда, где найти невозможно?                     Oda, hol nem lel ránk senkisem?

Украду, если кража тебе по душе, -           Elviszlek innen, ugye te is szeretnéd -
Зря ли я столько сил разбазарил?!            Csak nem volt hiába minden érted?
Соглашайся хотя бы на рай в шалаше,      Ha meg ékes lakhelyünk már másokat véd,
Если терем с дворцом кто-то занял!          Édeni lesz kis kunyhóm is véled.

(1970)

A Rák haladása...

                            Egy nagyeszű fóka rámordult a rákra:

                              – Ne haladjon hátra,

                            hisz nem jut előbbre soha, 

                            kinek vissza van az oda. 

                            Ám a ráknak, mi tagadás, 

                            visszásnak tűnt ez a tanács. 

                            Azt értette belőle, 

                            szégyenszemre hátráljon meg előre. 

                            De kevéssel előbb úgy gondolta aztán, 

                            más kárát tanulná meg a saját hasznán, 

                            hogyha maga mögött egy célt is kiszabva, 

                            előregázolna hátra az iszapba. 

                            Viszont azt is tudta a nyomorult pára, 

                            az ilyesmi nem megy úgy holnapról mára, 

                            és hogy ne hagyja a drága időt veszni, 

                            elhatározta, már tegnap el is kezdi.

Szellemidézés

"Az embernek ahhoz, hogy boldog legyen, két dolgot kell tennie: először hinnie kell, hogy van az életnek értelme. Másodszor meg kell találnia, hogy mi az."

     (Lev Tolsztoj)

 ***

     "Kezdetben teremté Isten a földet, és rátekinte kozmikus magányában.

     És mondá az Úr: "Alkossunk élőlényt a sárból, hadd lássa a sár, mit cselekedtünk." És az Úr megalkotta valamennyi élőlényt, amely most mozog, s egyike volt ezeknek az ember. A sár csak ember formájában képes beszélni. Az Úr odahajolt, mikor a sár ember formájában felült, körülnézett és beszélt. Az ember pislogott.

     "Mi a célja mindezeknek?" - kérdezte udvariasan.

     "Mindennek célja kell, hogy legyen?" - kérdé az Úr.

     "Hát persze" - felelte az ember.

     "Akkor reád bízom, találj ki valami célt ennek az egésznek" - mondá az Úr. És odébbállt."

     (Kurt Vonnegut)

***

"Miután rájöttünk, hogy az életnek semmi értelme, nincs más hátra, mint hogy értelmet adjunk neki!"

     (Lucian Blaga)

***

"Ismét hatalmas lett az életkedvem. Rádöbbentem: az az életem értelme, amit én akarok neki adni."

     (Paulo Coelho)

Ajándék

Macska kofferen

© Agócs Írisz

Soha többé 19...

Ingrid Sjöstrand

HOLNAP LESZEK NYOLCÉVES

Holnap leszek nyolcéves.
Ez persze nagyon klassz.
Megkapom talán a hármas fémépítőt,
abban több kerék van.
Megkapom talán a legújabb Beatles-lemezt,
de lehet, hogy az túl sokba kerül.
Miért lógatom úgy az orrom?
Meg tortát is fogok kapni.
Holnap nyolcéves leszek,
és nem leszek már hétéves soha többé.

A legtalálóbb jellemrajz

Egy kutya gondolatai:

- Itt lakom ezzel az emberrel. Nem csak tiszta és meleg szállást biztosít nekem, de lesi minden gondolatomat, elkényeztet, imád, simogat és a legfinomabb falatokkal kedveskedik nekem. Ez csak egyet jelenthet: Ő maga az Isten!

Egy macska gondolatai:

- Itt lakom ezzel az emberrel. Nem csak tiszta és meleg szállást biztosít nekem, de lesi minden gondolatomat, elkényeztet, imád, simogat és a legfinomabb falatokkal kedveskedik nekem. Ez csak egyet jelenthet: Én vagyok az Isten!

Reménytelenül

...lassan, tűnődve ...

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Végleteim...

"Az emberi szív nem élhet sokáig végletekben." Picit kötözködök Victor Hugoval (feltéve, hogy csakugyan övé e mondás): ha az embernek olyan ügyesen összeválogatott, ambivalens végletei vannak, mint nekem, és nem csak egy irányba terpeszkednek szélsőséges jellemvonásai, hát igenis, el lehet lenni velük egy jó darabig... főként azért, mert ha változó ütemben is, de rendszeresen váltják egymást, sőt, nem is csak váltják egymást, hanem egyenesen összegabalyodnak, s egyéb alternatíva nem lévén, valahogy mégis csak megélnek egymás mellett - bennem.

állandóság - változás

mozdulatlan nyugalom - vibráló feszültség

kiszámíthatóság - szeszélyesség

problémamegoldás - problémagenerálás

derűlátás - borúlátás

az élet megélése - moralizálás

nagyvonalúság - kicsinyesség

bizonyosság - tépelődés

Don Quijote - Hamlet

A képen Hokusai Katsushika japán festő és fametsző mester A Nagy hullám című alkotása látható (élőben jelenleg New Yorkban, a Metropolitanben).

Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg (21. fejezet)

     Akkor jelent meg a róka.

- Jó napot! - mondta a róka.
- Jó napot! - felelte udvariasan a kis herceg. Megfordult, de nem látott senkit.
- Itt vagyok az almafa alatt - mondta a hang.
- Ki vagy? - kérdezte a kis herceg. - Csinosnak csinos vagy...
- Én vagyok a róka - mondta a róka.
- Gyere, játsszál velem - javasolta a kis herceg. - Olyan szomorú vagyok...
- Nem játszhatom veled - mondta a róka. - Nem vagyok megszelídítve.
- Ó, bocsánat! - mondta a kis herceg. Némi tűnődés után azonban hozzátette: - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Te nem vagy idevalósi - mondta a róka. - Mit keresel?
- Az embereket keresem - mondta a kis herceg. - Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Az embereknek - mondta a róka - puskájuk van, és vadásznak. Mondhatom, nagyon kellemetlen! Azonfölül tyúkot is tenyésztenek. Ez minden érdekességük. Tyúkokat keresel?
- Nem - mondta a kis herceg. - Barátokat keresek. Mit jelent az, hogy "megszelídíteni"?
- Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek - mondta a róka. - Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
- Kapcsolatokat teremteni?
- Úgy bizony - mondta a róka. - Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra...
- Kezdem érteni - mondta a kis herceg. - Van egy virág... az, azt hiszem, megszelídített engem...
- Lehet - mondta a róka. - Annyi minden megesik a Földön...
- Ó, ez nem a Földön volt - mondta a kis herceg.
     A róka egyszeriben csupa kíváncsiság lett.
- Egy másik bolygón?
- Igen.
- Vannak azon a bolygón vadászok?
- Nincsenek.
- Lám, ez érdekes. Hát tyúkok?
- Nincsenek.
- Semmi sem tökéletes - sóhajtott a róka. De aztán visszatért a gondolatára: - Nekem bizony egyhangú az életem. Én tyúkokra vadászom, az emberek meg énrám vadásznak. Egyik tyúk olyan, mint a másik; és egyik ember is olyan, mint a másik. Így aztán meglehetősen unatkozom. De ha megszelídítesz, megfényesednék tőle az életem. Lépések neszét hallanám, amely az összes többi lépés neszétől különböznék. A többi lépés arra késztet, hogy a föld alá bújjak. A tiéd, mint valami muzsika, előcsalna a lyukamból. Aztán nézd csak! Látod ott azt a búzatáblát? Én nem eszem kenyeret. Nincs a búzára semmi szükségem. Nekem egy búzatábláról nem jut eszembe semmi. Tudod, milyen szomorú ez? De neked olyan szép aranyhajad van. Ha megszelídítesz, milyen nagyszerű lenne! Akkor az aranyos búzáról rád gondolhatnék. És hogy szeretném a búzában a szél susogását...
     A róka elhallgatott, és sokáig nézte a kis herceget.
- Légy szíves, szelídíts meg! - mondta.
- Kész örömest - mondta a kis herceg -, de nem nagyon érek rá. Barátokat kell találnom, és annyi mindent meg kell ismernem!
- Az ember csak azt ismeri meg igazán, amit megszelídít - mondta a róka. - Az emberek nem érnek rá, hogy bármit is megismerjenek. Csupa kész holmit vásárolnak a kereskedőknél. De mivel barátkereskedők nem léteznek, az embereknek nincsenek is barátaik. Ha azt akarod, hogy barátod legyen, szelídíts meg engem.
- Jó, jó, de hogyan? - kérdezte a kis herceg.
- Sok-sok türelem kell hozzá - felelte a róka. - Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz...
     Másnap visszajött a kis herceg.
- Jobb lett volna, ha ugyanabban az időben jössz - mondta a róka. - Ha például délután négykor érkezel majd, én már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal; fölfedezem, milyen drága kincs a boldogság. De ha csak úgy, akármikor jössz, sosem fogom tudni, hány órára öltöztessem díszbe a szívemet... Szükség van bizonyos szertartásokra is.
- Mi az, hogy szertartás? - kérdezte a kis herceg.
- Az is olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek - mondta a róka. - Attól lesz az egyik nap más, mint a másik, az egyik óra különböző a másiktól. Az én vadászaimnak is megvan például a maguk szertartása. Eszerint minden csütörtökön elmennek táncolni a falubeli lányokkal. Ezért aztán a csütörtök csodálatos nap! Olyankor egészen a szőlőig elsétálok. Ha a vadászok csak úgy akármikor táncolnának, minden nap egyforma lenne, és nekem egyáltalán nem lenne vakációm.
     Így aztán a kis herceg megszelídítette a rókát. S amikor közeledett a búcsú órája:
- Ó! - mondta a róka. - Sírnom kell majd.
- Te vagy a hibás - mondta a kis herceg. - Én igazán nem akartam neked semmi rosszat. Te erősködtél, hogy szelídítselek meg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Mégis sírni fogsz! - mondta a kis herceg.
- Igaz, igaz - mondta a róka.
- Akkor semmit sem nyertél az egésszel.
- De nyertem - mondta a róka. - A búza színe miatt. - Majd hozzáfűzte: - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon. Aztán gyere vissza elbúcsúzni, s akkor majd ajándékul elárulok neked egy titkot.
     A kis herceg elment, hogy újra megnézze a rózsákat.
- Egyáltalán nem vagytok hasonlók a rózsámhoz - mondta nekik. - Ti még nem vagytok semmi. Nem szelídített meg benneteket senki, és ti sem szelídítettetek meg senkit. Olyanok vagytok, mint a rókám volt. Ugyanolyan közönséges róka volt, mint a többi száz- meg százezer. De én a barátommá tettem, és most már egyetlen az egész világon.
     A rózsák csak feszengtek, ő pedig folytatta:
- Szépek vagytok, de üresek. Nem lehet meghalni értetek. Persze egy akármilyen járókelő az én rózsámra is azt mondhatná, hogy ugyanolyan, mint ti. Holott az az igazság, hogy ő egymaga többet ér, mint ti valamennyien, mert ő az, akit öntözgettem. Mert ő az, akire burát tettem. Mert ő az, akit szélfogó mögött óvtam. Mert róla öldöstem le a hernyókat (kivéve azt a kettőt-hármat, a lepkék miatt). Mert őt hallottam panaszkodni meg dicsekedni, sőt néha hallgatni is. Mert ő az én rózsám.
     Azzal visszament a rókához.
- Isten veled - mondta.
- Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
- Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
- Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
- Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...

- Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.

"Hiszed? Nem hiszed? Olvasd el!" :D

Róbert – germán eredetű keresztnév, jelentése: fényes hírnév, naptári névnapja: június 7. "Ez a név egy kellemes, megbízható személyiséget takar, akivel könnyű megtalálni a közös hangot. Viselője jó természetű és szeretetteljes, élvezi a családi életet és szereti otthonát. Igyekszik elkerülni a vitákat, bár ez néha azt eredményezi, hogy holnapra halaszt olyan döntéseket, amiket még ma meg kellene hoznia. Emiatt nehézséget jelenthet számára az olyan pozíció elérése, amiben agresszióra és gyors döntésekre van szükség. Hajlamainak sokkal inkább az olyan munkaterületek felelnek meg, ahol meghatározott szintű felelősséget helyeznek a vállára, s ahol nagy szükség van diplomáciai érzékére az emberekkel való kapcsolattartásban. A Róbert név hajlamossá teszi viselőjét arra, hogy törekedjen mások megértésére és probléma esetén a megsegítésére, ám ez odáig vezethet, hogy sokszor túlságosan is érintetté válhat mások ügyeiben, ez pedig aggódóvá teheti. Sokan persze néha kihasználják nemes és nagylelkű természetét. A Róbert név belső ösztönzést szül arra, hogy viselője megértse és megsegítse a többi embert, ezért fontos még egyszer hangsúlyozni, hogy ez könnyen kialakíthat egyfajta mások életébe előszeretettel beleavatkozó, másokkal szívesen rendelkező jellemvonást."

Nahát, nahát... :)

Vizsgaidőszak...

Confiteor

"Gyónom a mindenható Istennek, és nektek, testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem."

Nincs gyereknap Halász Judit nélkül... :)

Soha nincs elég hely, hogy felsoroljuk az összes dalt, amit szeretünk...

A zene mindenkié

Vámos Miklós: A zene mindenkié (Élet és irodalom, 48. évfolyam, 3. szám)

Igyekszem úgy mesélni, ahogyan volt. Igen, de úgy volt, ahogyan énbennem él? Hogy volt, hogy nem volt, volt.

Volt egyszer egy nagy-nagy zeneszerző, akiről anyám úgy tudta, annyira világhírű, hogy dúsgazdag. Akkor nem gyalog menne, vélte apám. Mindhárman a teraszról szemléltük a nagy-nagy zeneszerzőt, aki alant baktatott a járdán. Még óvodás voltam, mikor először megmutatták, tehát ötvenhat előtt. Fölfigyeltem bozontos, tejszín hajzatára, mely miatt inkább idős asszonynak tetszett, persze csak odaföntről. Mi a Délibáb utcában laktunk, ez megfelelő utcanév egy leendő írónak. Ő a Köröndön, talán megfelelő tér az egy nagy-nagy zeneszerzőnek. Naponta végighaladt a mi utcánkban, egészségügyi sétája során, kevéssel ebédidő után.

Az úgy volt, hogy mire iskolába kerültem, titkok tudója lettem. A környékbeli srácok közt szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg ad aláírást, ha az ember szolmizál neki. Életem javát a Köröndön töltöttem. Két fő foglalatossággal. Részben indiánozással. Részben meg azzal, hogy vertek. Cingár kisfiú voltam. Kidolgoztam egy módszert védekezésül. Midőn fenyegetően közelegtek felém a verők, ökölvívó pózba vágtam magam, fölugrottam a levegőbe, pipaszár lábaimmal kalimpálva, cérnaszál karjaimmal megsorozva a levegőt. Röhejes voltam. Ha nevettek, kihasználtam a pillanatot, elmenekültem. Néha nem futottak utánam.

Kodályt meg kellett állítani bátor köszönéssel, lehetőség szerint csengő hangon, s kérni, hogy légyszi adjon aláírást. Tegeztük Kodályt. Ő is tegezett. Előhúzta a noteszát, öt vonalat firkantott sebtiben, s odapöttyentett féltucatnyi hangjegyet: Na? - várta a Kodály-módszer gyakorlati megvalósulását. Do, do, lá, szó, do, do lá, szó... (vö.: "A part a-latt...") Mutatnunk is kellett a kézjeleket. Ha pedig eltaláltuk, kaptunk aláírást, a lendületes betűk majd kiszakították a papírt. Aranyhegyű töltőtolla volt. Vagy nem. De annak látszott.

Én átlagosan heti háromszor kértem Kodály Zoltántól aláírást. Fölvetődik a kérdés, minek egy kisgyereknek annyi? Azért, mert tíz Kodályért adtak egy Puskást. Én szereztem Puskástól is, közvetlenül, ám ez már egy másik Hogy volt. Kodálytól tehát nagyjából kétnaponta kértem, s majdnem annyiszor kaptam, tekintettel arra, hogy a környékbeli srácok között szájról szájra járt, akár egy népdal, hogy az öreg szinte mindig a 333 zenei olvasógyakorlat című kisalakú gyűjteménye első tíz dalocskája valamelyikét adja föl. A 333-at elkérhettük az iskolai énektanártól, s bevágtuk az első tízet. Ő elégedetten tapasztalhatta, hogy a róla elnevezett Kodály-módszer pompásan működik az utóbb róla elnevezett téren. A zene mindenkié. Így ment ez. Piciny bökkenőt csupán az okozott, ha nem egyedül, hanem kisebb csoport tagjaként kérincséltem. A magyar zene élő legendája, a Bartók-Kodály-páros második fele ugyanis annyira bandzsa volt, hogy sosem lehetett tudni, melyikünkre néz, amikor szolmizálásra buzdít, gyakran többen belefogtunk unisono, mire hevesen rázta a fejét: Ejnye már, nem te, hanem te, akire nézek! Na igen, épp ez volt a probléma. Néha azért eltaláltuk. Ritmusra biccentgetett. Na jó van! - mondta azután (a jó végéről elspórolva az l-t), és írta, vagy inkább sercintette a nevét a papírra, az eredményt összehasonlítva ámultunk, miként tudja oly egyformán.

Az iskolai kórussal részleteket tanultunk a Székelyfonóból. "A csi-tá-ri he-gyek a-latt..." Előadtuk, április negyedikén, az ünnepségen. Ő volt a díszvendég. Az igazgató úr érdeklődött, mi a véleménye? Kodály szabódott, majd az ismételt kérdésre azt felelte: Kérem, elégedjenek meg annyival, hogy hallottam ezt már jobban is, rosszabbul is. Meglepett, hogy vannak, akik nálunk is gyatrábban csinálják. Még nem tudtam, hogy mindent alul lehet múlni.

Egyszer aztán kórusunk "kemény magja" - az énektanár kifejezése ez - meghívást kapott Kodály Zoltán otthonába. Egész nap próbáltunk az iskola tornatermében, utána átsétáltunk a tér túlfelire. Illusztris külföldi zenei nagyságot látott vendégül Kodály, s azt akarta, hogy megmutassuk, mit tudnak a magyar gyerekek. Megmutattuk. Nyitányképpen rejtélyes körülmények közt - állítólag hozzá sem értünk - eltörtünk egy padlóvázát. Nem számít, mondta a világhírű zeneszerző a letérdepelni készülő énektanárnak. Az illusztris vendég - Kodállyal nagyjából egykorú, ám hozzá képest alacsony, kopasz és dundi öregúr - hahotázott. A mellette ülő fiatal nő, aki a lányának látszott, komoly maradt. Hamarosan megtudhattuk, hogy a felesége. A Kodály unokájának látszó csitri pedig Kodály neje.

Az este részleteit a feledés jótékony köde borítja. Csak arra emlékszem, hogy A csitári hegyekben elrontottam a szöveget. Később láttam a televízióban, hogy Pablo Casals, a gordonka Paganinije meglátogatta Budapesten Kodály Zoltánt. Ő lehetett a vendég. Még később olvastam vagy hallottam (vagy álmodtam, vagy kitaláltam), hogy a gordonka Paganinije megkérdezte a Kodály-módszer atyját: Mondja, tisztelt uram, miként vett ön feleségül egy ennyire fiatal lánykát? Nagyon egyszerűen, válaszolta a Kodály-módszer atyja, megkérdeztem tőle, hogy kisasszony, akar az özvegyem lenni? Aha. A módszert miheztartás végett teszem közzé. Csak azt nem értem, miért kellett ehhez Casalsnak tanács, aki maga is egy-két generációval alább nősült.

Kapcsolatom Kodállyal (Kodály és én) azonban még nem zárult le. Már a gimibe jártam, amikor különbféle játékokkal múlattuk az időt a Kölcsey zordon falai között. Nagyded játékokkal. Melyekben igyekeztem az élen járni. A másik élenjáró a Féri volt, fölöttem két évfolyammal. Nagyjából úgy nézett ki akkor, mint ma, sokszor hitték gyakorló tanárnak. E lap olvasói az álnevét ismerhetik, Takács Ferenc néven anglomán literátor a Féri mostanság. Az egyes játékok népszerűségét az jelezte, hány óráig vagy napig terjedtek. A legkedveltebb játékok egyike a grünözés volt. Kettő hétig tartott bennünket lázban, bombasiker. Könnyen elsajátítható, a teendő csak annyi, hogy minden "Kon" helyett a zsidó viccekből ismert páros másik tagja, azaz "Grün" ejtendő. Grüncentráljunk. Grünferencia. Belga-Grüngó. Grüncz Zsuzsa. És így tovább. Igen ám, de mindig, tehát órán, felelés közben is! A szovjet államok grünföderációja. Éles a grüntraszt. A világválságot követte a grünjunktúra. Persze, a tanerők ezt kikérték maguknak, azonban az ordítozás, fenyegetőzés és a karók is a játék szerves részét képezték. Midőn ez már jól ment, lehetett fokozni, minden "ko" helyett is "grü". Ki grüpog, mi grüpog, egy fekete holló. Sötöbö. Aki Poe-t mond, mondjon pü-t is.

A grünözést csak a haláltotó múlta fölül a maga másfél hónapjával, talán mert ez hazárdjáték. Addigra már harmadikba jártam, s még fontosabbnak véltem az élenjárást. Minden lében két kanál. A haláltotó igen alkalmas kis munkahelyi közösségek életének fölpezsdítésére. Fogadni kell arra, hogy melyik híres ember múlik ki legközelébb, s aki eltalálja, mindent visz. Sejthetik, kire helyeztem el én a tétjeimet. Változatlanul napi rendszerességgel találkoztam a nagy-nagy zeneszerzővel, láttam, egyre soványabb, léptei tétovábbak, immár csak biceg a botjára támaszkodva, levegő után kapkodva. Volt okom azt hinni, hogy neki köszönhetem majd anyagi fölvirágzásomat. Mindez akkor jó poénnak tűnt, máma már nem hasad tovább, égő arccal, röstelkedve mesélem. De - volt, ahogyan volt.

Múltak a napok. Óriási összegeket nyertek mások, híres színésszel. Íróval. Zongoristával. Én kitartottam őmellette grünokul. Egészen addig, amíg hívattak az igazgatói irodába, egészséges üvöltözés indult, s tartott vagy harminc percig, szinte lélegzetvétel nélkül, mit képzelünk mi... szocialista erkölcs... jó ízlés... Úgy volt, hogy hármunkat kicsapnak. Az ország összes gimijéből. De ebből okvetlenül. Végül igazgatói rovót kaptam. Azt szépen aláírtam atyám helyett, ahogyan szoktam, s indultam jó széllel új kalandok felé. Sajnos a haláltotó bankját elkobozták. Ez március legelején történt, pénteken. És kedden... bemondták az iskolarádión, hogy tegnap meghalt Kodály Zoltán.

Kimentem a temetésére. Nem, ezt csak most kanyarítom hozzá. Szép lett volna. Később kilátogattam. Sajna, ezt is csak úgy képzeletben... noha ezek után illene. Még nem késő. Talán meg is bocsátja.

(Forrás: http://www.vamosmiklos.hu/index.php/publicisztika/hogy-volt/254-a-zene-mindenkie-elet-es-irodalom-48-evfolyam-3-szam)

"A" mese...

Belle: Oly kedves így, már majdnem szép / Azt hittem rút és irigy, ó, ez szörnyűség! / Pedig hát jó, és oly szerény, / nem tudom, hogy nem vettem eddig észre én?!

Szörny: Hogy rámtekint, most másképp néz, / Már nem is fél, ha hozzám ér, megáll az ész! / Ez szédítő, el sem hiszem, hogy minden megváltozott ilyen hirtelen...

Belle: Új, nem csoda, ha meglep, ez az érzés, hogyha így tör rád... / Jó, nem egy szőke herceg, mégis szép a lelke, mint a bíborszín virág...

Lumiere: No lám, csak lám!

Mrs. Potts: Még ily csodát!

Cogsworth: Minő talány,

Mrs. Potts: Fiú és lány

Lumiere: Hogy ilyen váratlanul egymásra talál!

Mrs. Potts: Hogy csoda lesz....

Lumiere, Mrs.Potts, Cogsworth: ...de várjunk még, csak egy-két hét / Aztán majd biztos lesz, hogy őrá vártunk rég!

Cogsworth: Bár néha magam is úgy látom, hogy őrá várunk rég!

Chip: Miért?

Mrs. Potts: Végül majd biztos lesz, hogy őrá vártunk rég.

Chip: Miről beszéltek mama?

Mrs. Potts: Majd megmondom, ha nagy leszel...

Hol volt, hol nem volt / Régi nóta száll / Volt két idegen / Aki hirtelen / Egymásra talált
Apró változás / Csöppnyi mint a könny / Nem számított rá / Fél is még talán / Szépség és a szörny
Mindig ugyanúgy / Mindig meglepő / Mindig úgy mint rég / Ahogy nem kétség / Újnap mindig jő
Hol volt, hol nem volt / A vén idő mesél / Édes búsan szól / Hogy még változol / S néha tévedsz még
Új nap mindig jő / Felszárad a könny / Hol volt hol nem volt / Rimmel így dalolt / Szépség és a szörny
Hol volt, hol nem volt / Rímmel így dalolt / Szépség és a Szörny!

Ami A Szívedet Nyomja...

Svéd gyerekversek. Amikor olvastam őket, mindig azt hittem, ezeket gyerekek írták. Ma kellett megtudnom, hogy a gyerekvers azt is jelentheti: gyerekeknek írták. Baj, hogy én változatlanul imádom őket? Minden egyes darabot, ami ebben a kötetben szerepel...

"Aki csak olvasta az Ami a szívedet nyomja című, "kortárs" svéd gyermekversgyűjteményt, biztos emlékszik rá, kicsoda Ulla-Gulla, és hogy Sten-Malténak nagy, vörös és elálló füle van, vagy éppen mi történik egy kezdő, lelkes és ifjú bélyeggyűjtővel, ha egyszer csak kap egy kiló bélyeget. Igen, ez a válogatás először 1975-ben látott napvilágot, és azóta jó néhányszor elfogyott a boltokból az újrakiadása, talán mert az időközben anyává-apává előlépett egykori olvasók úgy vélik, ez a frappánsan eltalált, kamaszos nézőpont nem csak 1975-ben lehetett "kortárs", és a Tótfalusi István válogatta-fordította kötetet fontosnak tartják "továbbadni" saját gyermekeiknek." (Forrás: http://www.csodaceruza.com/svedgy.htm)

Én fontosnak tartom, és szívesen továbbadom Bárkinek, aki még nem találkozott velük. Talán ha fél órát vesz el az életünkből e "kötetnyi" vers elolvasása, az viszont biztos, hogy nem leszünk kevesebbek általa... Akinek nem csücsül ott már régről a polcán, az ide kattintva elérheti: http://mek.niif.hu/00300/00303/00303.htm

Végezetül idecitálnék egyet a kötet versei közül, senkit ne riasszon el, vannak benne ennél vidámabbak is, de engem ma ez szólított meg igazán:

               Ingrid Sjöstrand

               NÉHA CSONTVÁZRÓL ÁLMODOK

               Néha csontvázról álmodok,
               csak elindul felém,
               jön közelebb, egyre közelebb.
               Nem bírom tovább, visítok
               és felébredek.
               - Csak álom volt -
               mondja anya.

               Mintha sokat segítene,
               hogy a szörnyűség itt belül van
               és nem ott kívül.

Több száz oldal, egyetlen pillanatba foglalva

Néha jó lenne milliószor leírni szavakat... milliószor ugyanazt...

Részlet Schäffer Erzsébet és Esterházy Péter beszélgetéséből:

- Hogy jutott eszébe annak idején egyetlen papírlapra lemásolni Ottlik Géza regényét, az Iskola a határon-t?
- Valami komoly ajándékot akartam adni Ottliknak a hetvenedik születésnapjára. Biztosra akartam menni. Gitta nevét egyszer leírtam ezerszer egy kicsi papirra, ajándéknak. Ezért tudtam, hogyha egymásra írok szöveget, az szép rajzolatot ad.
- Mennyi ideig másolta?
- Valahová följegyeztem... Talán három hónapig...? Az elején csak keveset, reggelenként egy órát másoltam, mint valami szerzetes, Gitta mondta is, imádkozás helyett. Jó volt. Aztán egyre jobban elhatalmasodott, láttam, hogy nem leszek kész időre, akkor már fölzabálta az egész napomat, egész nap írtam. De az is jó volt, ahogy írtam a mondatait, rengeteget tanultam a nyelvről, megtanultam még jobban magyarul.
- A regény nagyjából négyszáz oldal. Nem csalt?
- Ha nincsen bíró, nem lehet csalni. Viszont annyira hozzám nőtt a lap, hogy amikor kész lettem vele, nem akartam odaadni. Gondoltam csináltatok tíz szitanyomatot és az elsőt odaadom. De nem lett elég jó, és akkor elszégyelltem magam, hogy milyen kisstilű alak vagyok. Berámáztattam az eredetit és fölvittem Ottliknak. Drámai találkozás volt.
- Mert olvashatatlanra írta a könyvét...
- Amikor csináltam, én nem gondoltam semmire, csak ajándékot akartam adni. De azért ez tényleg bonyolult ajándék. Van egy kis ödipális stihhe, egy kis "apagyilkosság". Ottlik okos volt, ezt, velem ellentétben, azonnal felfogta.
(Föláll, hátramegy, hozza keretben, üveg alatt a fekete képet. Csak a széleken lehet kivenni a betűket. Különös tárgy. Mint valami fétis.)
- Itt van. Olyan szoros volt a kötelék köztem, meg a Mű között, hogy amikor Ottlik meghalt, az első gondolatom nem a fájdalom és a gyász volt, hanem, hogy megszerezzem a képet. Meg is kaptam. És örülök, hogy nálam van.

(Forrás: http://ludens.elte.hu/~tir/nov/ester.htm)

Madarak jönnek...

"Szállnak reményink, e szép madarak... Midőn legjobban szállanak, S szíják a mennyei tiszta léget, Hol már sas sem tanyáz; Jön a való, e zord vadász, S lelövöldözi őket."  (Petőfi Sándor)

Pázmány és a nőnevelés

Íme a legjobb részlet Pázmány Péter Mint kell a keresztyén leányt nevelni című írásából:

"Kimondhatatlan boldogságokat látunk néha a leányokban. Némellyek, mint-ha házasság reménségétűl viseltetnének, ifiú legényekhez adgyák magokat, és a szép hízelkedő szónak, ajándékocskának, írogatásoknak és izengetéseknek helyt adván, nyilván-való szerelmeskedésbe esnek. Mert igazán írja Nazianzénus, hogy, Delectat te, qui tua forma delectatur: aspectum aspectui rependes: mox risus, mutuumque colloquium: fortivum primum: deinde liberum: hogy a szeretet kezdeti az egy-más szépségének szemlélésén kezdetik; az-után egy-másra mosolygás, suttogás és végre bátorságos nyájaskodás következik. Mivel pedig a szeretet akarva kezdetik; de, ha meggyökerezik, akarva mingyárt le nem tétetik: annyira mennek a bolond leányok, hogy csaknem mi férjekkel, oly bátran nyájaskodnak szeretőjökkel. Nem vészik eszekbe hogy ezzel házasságok szerencséjét bégátollyák. Mert, mihent eszel vészi a legény, hogy enged annak, a ki nem ura: ottan által-érti, hogy házasság-után-is künnyen máshoz szokik. Azért, nem hogy feleségi venné, ha kedve tőltése-után meggyűlőli és csúfollya. Annak-okáért keresztyén leánynak tudni kell, hogy senkivel nem szabad néki szerelmeskedni, hanem csak férjével. És mikor hízelkedő beszéddel hazudoz az ifiú legény, hogy halálra szereti őtet: bizonyoson hidgye hogy nem őtet szereti, hanem a maga gyönyörüségét, mellyet bé akar tölteni. Mint marad az-után a szegény leány tisztessége, és ha pokolba mégyen-e vagy Meny-országba, semmi gongya arra; csak ő tölthesse kedvét búja kívánságiban. Azért a keresztyén leány úgy hallya az ifiak dícsíretit, mint ördög incselkedésit, ajándékit úgy nézze, mint kígyó fúlákit: és ha veszni nem akar, minden tehetségét arra fordítcsa, hogy idején kiadgyon tisztessége rontására-igyekező ellenségén. Mely dologban adná Isten, vólnának sokan oly okosok, mint ama dícsíretes aszszony, ki, hogy szeretőjét elidegenítené, büdös káposztát tartott sok ideig szájában, és az iszonyú rút szaggal úgy elkergette incselkedőjét, hogy azután feléje sem ment, gondolván, hogy természetből oly dohos a szája."

Az év minden napján

"Én - mint mondtam - már elengedtem őket, de persze most nagyon jó lesz kicsit örülni egymásnak. Olyan ez, mintha ülnék a nézőtéren, miután megrendeztem a darabot, és onnantól már semmibe sem szólok bele. Nézem, ahogy alakulnak, fejlődnek, és ha olykor "szünetben" lehet, megölelem őket. Drukkolok nekik, de nem irányítok..." /Patanyó/

Dömdödöm

"Aromo úgy meséli, hogy Dömdödöm egyszer nagyon megszeretett valakit. Igen megörült, te is tudod, mennyire megörül az ember annak, ha megszeret valakit. El is indult Dömdödöm, hogy majd odaáll az elé a valaki elé, és azt mondja: szeretlek. Igen ám, de útközben látott két asszonyt. Éppen azt mondta az egyik a másiknak: "Én igazán szeretem magukat, de ha még egyszer átjön a tyúkjuk a kertembe!..." Mi az hogy "de ha még egyszer" - gondolkozott Dömdödöm -, akkor már nem fogja szeretni? Aztán jobban odanézett, s akkor ismerte meg a két asszonyt. Világéletükben gyűlölték egymást. "Ejha!" - mondta Dömdödöm, és odaért a templomtérre. Ott éppen egy zsinóros zekés poroszló püfölt egy rongyos gyereket. "Én szeretem az embereket - ordította a poroszló, és zitty! a somfa pálcával -, de azt nem tűrhetem...!" - óbégatta a poroszló, és zutty! a somfa pálcával. "Már megint ez a szó, már megint ez a szeretni szó!" - mormogott Dömdödöm, és elgáncsolta a poroszlót, s amíg őkelme feltápászkodott, ő is meg a rongyos gyerek is kereket oldott. S úgy futás közben fülébe jut egy beszélgetésfoszlány. Egy fiú éppen azt mondja a másiknak: "Én a világon a legjobban a pirított tökmagot szeretem." Erre már igazán elkeseredett Dömdödöm, de ez nem volt elég, mert akkor meghallotta, ahogy a ligetben egy lány azt mondja egy fiúnak: "Én igazán szeretlek." "Mi az hogy igazán?! - háborgott magában Dömdödöm. - Akkor talán olyan is van, hogy nem igazán? Ha nem igazán, akkor az már nem is szeretet. S ha szereti, akkor miért kell hozzá az az igazán? Vagy szeret valakit az ember, vagy sem." S akkor elgondolkozott ezen a szeretni szón. Mit is jelent igazából? Mit jelentett annak az asszonynak a szájából? Mit a poroszlóéból? Mit a tökmagevő fiúéból, és mit a ligetbeli lányéból? Mit? De már akkor oda is ért ahhoz, akit megszeretett. Megállt előtte, rápillantott, és azt mondta: "Dömdödöm." Azóta se hajlandó mást mondani, csak ennyit, hogy dömdödöm." (Lázár Ervin - A Négyszögletű Kerek Erdő)

     Egy nap a Mester így szólt Haikuhoz a Virágzó Kertben:
 - Vigyázz az érzéseidre! Lelked rezdüléseiből tudod meg, ki vagy.
     Miközben intette a lányt, félrehajtotta a lilaakác fürtjeit, és rámutatott egy másik élet megbúvó, vékonyka fonalára.
 - Minden, ami benned megfogan, a te lelked hajtása. Fedezd fel, értsd meg, és adj meg neki mindent, ami szükséges ahhoz, hogy azzá válhasson, amivé lennie kell. Csak őt lásd, de őt magát saját fényében - se többet, se kevesebbet ne láss a valóságosnál. Vigyázz hát érzéseidre! Egyedül te értheted meg őket igazán. Ne árts nekik még jó szándékkal se - sohase erőltesd rájuk rég kihűlt szavak túl bőre, avagy túlságosan szűkre szabott köpenyét.
     A férfi beszélt, a Nap sütött, a virágok kitartóan árasztották bódító illatukat. Haiku elábrándozott.
 - Mondd, Mester, lehetséges, hogy szerelmes vagyok?
 - Szerelem? Én nem tudom, mi az. Talán soha nem is találkoztam vele.
     Haiku lesütötte szemét.
 - Mondd el, mit érzel! - kérte a Mester.
     Haiku hosszan hallgatott, de aztán mégis szólásra nyitotta száját.
 - Ha te jutsz az eszembe, mosolyogva járok az utcán, és elfelejtek leszállni a villamosról.
     A Mester a lány vállára tette kezét.
 - Látod, Haiku, nem tudod, mi ez, de a tiéd, és ez mindennél többet ér.

Szegény nyuszi!

     Nem tudom, kinek volt már nehéz dolga a wc-n, vagy ki az, aki nevezte már egyszerűen "nyúlbogyónak" a tányér tejbe öntött Nesquick csokis gabonapelyhet, de akivel ezek közül legalább az egyik megesett már, azt hiszem, hozzám hasonlóan részvéttel gondolt szegény húsvéti nyúlra, akinek bizony nem egy tojást kell "tojnia" ilyenkor Húsvét táján.

     A tojást az ősi hiedelem, a mágikus világkép az élet, a lélek székhelyének tartotta, az örök megújulás, az elpusztíthatatlan élet szimbólumának. A görög-római mitológia szerint a tojásból istenek születnek. A finnek nemzeti eposza, a Kalevala szerint pedig tojásból lett az egész világ. Az Éj leányának térdére rakta le tojásait egy kacsa. A régi hiedelmek szerint tehát a tojás az élet jelképe. Innen ered, hogy tavasszal, a természet újjászületésekor különös jelentőséget kap a húsvéti tojás. 

     De miért épp a nyuszi hozza?

    A nyúl több módon kerülhetett be a húsvéti szimbólumok tárházába. Szapora volta miatt a termékenységgel kapcsolható össze, éjjeli állatként pedig a Holddal, ami a szintén a termékenység szimbóluma. A nyúl eredeztethető a germán Ostara istennő legendájából is, miszerint Ostara haragjában a színes tojásokat tojó kedvelt  madarát nyúllá változtatta. Így érvényt nyer az az állítás, miszerint "a nyúl tojja a tojást".

    A néprajztudósok szerint a húsvéti nyuszi egy véletlen félreértés következtében jutott tojásosztogató szerepéhez. Ez Németországban történt, ahol egyes vidékeken húsvétkor gyöngytyúkkal és annak tojásával ajándékozták meg egymást az emberek. A gyöngytyúk német neve: Haselhuhn, rövidebben: Hasel. Ezt a szót hozták aztán tévesen összefüggésbe a nyulat jelentő Hase szóval.

    Így lett tehát a gyöngytyúkból nyúl, s ezért hozza a húsvéti tojást a nyuszi - ha belegondolunk, szegény nyuszinak milyen nehéz dolga lehet, talán egyből a piros tojás talányát is megfejthetjük...

Isteni sugallat

     Nem először történik meg velem, hogy beírom a blog címét, aztán a következő pillanatban úgy érzem, mintha Isten egyenesen rám szegezné vaskos mutatóujját. Egy pillanatra mindig elgondolkodom, hogy miért lopná el Isten éppen ezt az oldalt, miért nem semmisíti meg az eredendő bűn forrását, magát az internetet, és főleg, hogy miért üzenne nekem éppen ezen a csatornán keresztül, ráadásul ilyen felettébb kárörvendő formában?

     Aztán persze jobban utánanézek a dolgoknak, és rájövök, ha Isten személyesen nem is jelenik meg nekem, én attól még emberből vagyok... aki a legnagyobb természetességgel cseréli fel a blog címének betűit :)

http://www.enmegmondtam.blogpsot.com/

     Persze könnyen meglehet, hogy ilyen véletlent látva mégiscsak ideje lenne elgondolkodnom.

Vámpír, Hegylakó, vagy maga az Isten?

     Még blogelőtti időkből származó téma következik – ijedelemre azonban semmi ok, a blikkfangos bejegyzéscím komoly tartalmat takar. ;)
 

      Sir Francis Bacon előkelő családban született 1561-ben, Londonban (természetesen akkor még nem volt Sir, és egyéb szőre sem igen lehetett). Az életében lényegében minden jelen volt, amitől valakit „érdekes embernek” lehetett nevezni akkoriban: apja I. Erzsébet főpecsétőre volt, anyai nagyapja pedig mint nyelvész és teológus VI. Edward nevelőjévé avanzsált (ez az az Edward, aki 9 évesen „került trónra”, és 15 évesen már meg is halta magát). Maga Bacon is alapos nevelésben részesült, tizenkét éves korában már Cambridgeben tanult a Trinity Collegeban. 1577-től a párizsi angol követ mellett dolgozik, de apja halála után kénytelen volt visszatérni, s csak rokonai anyagi támogatásával tudta elvégezni a jogi tanulmányait. Bacon öles léptekkel szedte a szamárlétrát, 1583-ban már parlamenti képviselőként láthatjuk, ahol is nagy hatású beszédeivel felhívja magára a közvélemény figyelmét. Később Essex grófja – az idősödő I. Erzsébet kegyence – vette pártfogásába, de ez sem akadályozta meg Bacont abban, hogy karrierje érdekében még támogatóját s barátját is bevádolja.  (Hiába, akinek ilyen barátai vannak, nincs szüksége ellenségre…) Bacon közbenjárására vélt vagy valós összeesküvésre gyanakodva Erzsébet végül is kivégeztette az említett Devereaux admirálist, vagyis Essex grófját, ezzel pedig Bacon elnyerte a királynő szimpátiáját. (Igazi fejcserés támadás…) Bacon karriere azonban csak a királynő halálával, I. Jakab trónra kerülésével, 1603-tól vette kezdetét (ez a Jakab eredetileg Skócia királya volt, ahol is kissé skizofrén módon már a VI-os számot fogyasztotta). Bacon szárnyalni kezdett felfelé: lovaggá ütötték, főügyész, főpecsétőr, lordkancellár lett, majd a grófi címet is megkapta (Verulami Bacon), és kétség sem fér hozzá, ekkorra már tényleg szőrös lehetett. Noha nem akarok szőrszálhasogató lenni, mégis meg kell említenem, hogy egy parlamenti vizsgálóbizottság bebizonyította: Bacont 28 esetben vesztegették meg, ezért néhány napra még a híres börtönben, a Towerben is vendégeskedett, de az uralkodó megkegyelmezett neki, s a bírság elengedésén túl még nyugdíjat is folyósítottak a számára (mintha Magyarországon zajlanának az események, nem?). Miután kiszorult a politikai életből tudományos kutatásba kezdett, és amilyen mázlija volt, mind tudományos, mind filozófiai munkássága megkérdőjelezhetetlen jelentőséggel bír mind a mai napig. A vicces az, hogy épp kísérletező szenvedélye okozta halálát: azt igyekezett ugyanis bizonyítani, hogy egy hóval tömött tyúk húsa tovább eláll tartósítatlan társaiénál… (Honnan juthatott eszébe ilyen baromság?...) Kísérletezés közben meghűlt, majd megfázásába hamarosan bele is halt. Ha belegondolunk, hogy Bacontől származik a híres „A tudás – hatalom” mondás is, talán elvárható lett volna, hogy legalább egy kesztyűt vigyen magával.

     A jobbra látható úriember Joe Mantegna. A színész berkekben kevésbé jártasabb, de tévé előtt annál ültösebb olvasó számára egyszerűbb, ha úgy mondom: David Rossi, FBI ügynök, a quanticói különleges alakulat feje, egy igazi gyilkos elme, szerencsénkre azonban a jó oldalon. Mantegna 1947-es születésű, immár Tony-díjas színész, producer, író, rendező, úgyhogy mondhatni, hogy szinte mindent kipróbált már, amit csak kipróbálhatott a filmkészítésben. Kicsit önző dolog is volt a részemről, hogy épp egyik legkedvesebb sorozatomnál, a Criminal Mindsnál fogva említettem a nevét, hiszen összesen 87 filmben és 12 televíziós sorozatban szerepelt, utóbbiak közül háromért Emmy-díjra is nevezték, a 2004-es Los Angelesben tartott Olasz Filmfesztiválon pedig Életműdíjat is kapott. Széles szerepskálájú színész, nem csak a drámaisághoz, de a komikus karakterekhez is van érzéke, kitartóan ragaszkodik például ahhoz, hogy a Simpson család maffiózó „Fat Tony”-jának (Anthony "Fat Tony" D'Amico) szinkronhangja minden esetben ő lehessen, még akkor is, ha csak egy csenevész mondatról van éppen szó. Hogy magát Mantegnát idézzem: „If Fat Tony sneezes, I want to be there.” – Vagyis: “Ha Hájas Tony eltüsszenti magát, én ott akarok lenni.” A maffiózó szerepéhez egyébként is érdekes kapcsolat fűzi. Mantegna erősen ellentmondásba került önmagával, amikor a Saturday Live Night névre hallgató késő esti, televíziós paródiajelenetekkel és zenészvendégekkel dolgozó varietéműsor házigazda szerepében egy nyitó monológot adott elő. (SLN, 1990-1991-es évad, zenészvendég: Vanilla Ice.) Mantegna nyugodtan fogott bele monológjába, melyben arról beszélt, mennyire szeretné elkerülni, hogy mindenáron beskatulyázzák a gengszter szerepekbe. A közönség soraiban hirtelen mozgolódás támadt, s Mantegna pillantása egy csalódott arcú fiúra esett, aki éppen távozni készült apjával. Csalódásuk oka egy véletlen tévedésnek volt köszönhető, ők ugyanis azt hitték, hogy a házigazda nem Joe Mantegna színész, hanem Joe Montena híres amerikai foci-játékos lesz, s miután rájöttek tévedésükre, úgy döntöttek, elhagyják a nézőteret. Mantegna ezek után megemelt, de fegyelmezett hangon a kisfiúhoz intézte szavait: jó lenne, ha továbbra is a hallgatók sorában maradna, és megtisztelné előadását a jelenlétével. Majd figyelmeztette: csak egy telefonhívásába kerül, és Montena nem fog játszani a következő mérkőzésén… Ebből persze többen is levonták a magvas következtetést: könnyen meglehet, hogy Joe Mantegna igazi természete jóval többet magáévá tett a gengszter szerepekből, mint amennyit valaha is be fog vallani…

     S hogy mi köze egymáshoz a XVI. századi Sir Francis Baconnek és a XX. századi Joe Mantegnának? Lehet, hogy semmi, lehet, hogy nagyon is sok... a képek magukért beszélnek!

Belépő a Hülye Járások Minisztériumába

     "A "Hülye járások minisztériuma" jelenet először 1970-ben került adásba. A szkeccsben John Cleese egy bürokratát alakít, aki a címben szereplő minisztériumban felügyeli a hülye járásokat. A legenda szerint a jelenet egy másik Monty Python-tag, Graham Chapman házában született, ahol a társaság tagjai többször összegyűltek ötletelni. Egy ilyen alkalommal Chapman éppen arról beszélt, hogy mennyi új kormányhivatal van, amikor Cleese kinézett az ablakon, és azt látta, hogy egy ember megy fel egy emelkedőn. A férfi járás közben hátrafelé dőlt, a törzse szinte derékszöget zárt a talajjal. A furcsa jelenség lehetetlennek tűnt a csoport számára. Elkezdtek beszélgeti arról, hogy miként lehetséges így járni, és hamarosan megszületett az egyik legviccesebb Monty Python-jelenet.

     A szkeccs később egészen rátelepedett Cleese fellépéseire, saját bevallása szerint annyian kérték tőle, hogy mutassa be a hülye járását, hogy egészen megutálta a jelenetet. (A Waczak szálló egyik epizódjában azért megint elővette, akkor német masírozásként mutatta be). A hülye járásnak ma is népszerű rajongótábora van a neten, tucatjával találni utalásokat és animált képeket, egy weboldalon pedig magunk is gyárthatunk hülye járásokat: http://www.sillywalksgenerator.com/ "*

     ...a mai napon - utó-névnapi ajándékként - én is megkaptam személyre szóló belépőmet a Hülye Járások Minisztériumába. Akár szavazásra is bocsáthatnám, hogy mi volt ez a belépő, de inkább elárulom: egy óriási fehér szőrös-karmos mamusz. Nagyon cuki, de járni még nem tudok benne :D lábfejem alapterülete egyik pillanatról a másikra sokszorosára növekedett, a szélső karmocskák pedig minduntalan összeakaszkodnak, ezzel gátolva a mamusz létének látszólag egyetlen célját: ti. hogy közlekedni lehessen benne :)

     Kezdeti nehézségeimet látva elgondolkodtam rajta: vajon tényleg pusztán ennyi csak e különös lábmelegítő létének lényege? Persze, melegebb papucs után kellett néznem új, járólapos albérletünk hőmérsékleti viszonyai miatt, de vajon valóban csak ez mozgatott, amikor új lábbelit választottam magamnak? Egy fenét! Mit számít, hogy meleg-e, mit számít, hogy tudok-e benne járni, amikor olyan viccesen néz ki! :D

     Rájöttem, hogy a mamuszok már rég nem melegségükkel próbálják meghódítani a világot. Már maga a hangzás is: "mamusz", megalapozta e lábbeli jövőjét. Igazamat a következő összeállítással szeretném bizonyítani:

- A nyúlon túl?

- Nem, a nyúl az!

* Forrás: http://index.hu/tudomany/walk070712/

Én a vízilovakkal vagyok...

     Pár perce önkéntelenül felsóhajtottam: "Nagyon nagyon utálom a Word formázást..." Nem is maga az elhangzott mondat a lényeges (megjegyzem, az autocorrector legyilkolása volt épp folyamatban, ami még a felhasználónál is jobban tudja, mit akar az ember), hanem az, ahogy mondtam: egy régi, jól ismert dallam ritmusára...

     Nosztalgiázzunk kicsit, gondoltam, rögtön utána is néztem youtube-on, mit tettek már közkinccsé Hugó, a víziló témában. Rábukkantam egy félig angol, félig magyar szövegű videó-összevágásra, ami vegyes érzéseket keltett bennem:

     Ismét rá kellett csodálkoznom, mennyire élelmes, fantáziadús és szellemes tud lenni egy-egy magyar fordítás, még ha csak mesefilmről van is szó. Azok számára, akiknek nincs kedvük megnézni a videót, bemásolom az adott részlet két szövegváltozatát:

Hugó, a víziló

"Mint cet úszik

És elefánt módjára jár,
Nem szépségkirály,
Rá babér nem vár,
Jól elszabták idomait.

Egy kissé molett és pocakos,
Ám mégis bájos, aranyos,
Nagyon-nagyon szeretem a vízipacit.
Bár kissé túl molett és pocakos,
És mégis oly bájos, aranyos,
Nagyon-nagyon szeretem a vízipacit."

Hugo the Hippo

"Though nature endowed him poorly
I still love the hippo dearly
My H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U-S
Yes, I love the hippo, H-I-P-P-O
I love the hippo, H-I-P-P-O
H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U
H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U
H-I-P-P-O-P-O-T-A-M-U-S."*

     Az idézett részlet elolvasása után talán nem kell sok magyarázatot fűznöm ahhoz, miért is gondolom úgy, hogy a magyar változat némiképp tartalmasabbra, és jóval színvonalasabbra sikerült angol társánál.

    Ahogy a youtube-on több kommentelő is megállapította, különös egy rajzfilm volt ez. Bennem is felrémlett, hogy nem szívesen néztem gyerekfejjel. Ma már számtalan jelzőt fel tudok sorolni: ijesztő, sötét, furcsa, elvont etc... akkor semmilyen jelzőt nem tudtam rá, de minden alkalommal borzongva néztem, és úgy összeszorult a szívem, ahogy csak gyermekszívek tudnak igazán sajogni. A kedves dalbetétek finoman szólva sem voltak egyensúlyban a nyomasztó részekkel. Mellesleg ugyanezt éreztem a Vili, a veréb című rajzfilm nézésekor is, de úgy tűnt, nevelő jelleggel fellépő szűkebb környezetemnek egyik ellen sincs kifogása.

     Szeretem azokat az anyukákat, akik sápítoznak a Cartoon Networkon futó mesék tartalma és hangulatvilága miatt. Érdekes módon egyik ott látott rajzfilm sem tett rám még olyan benyomást, mint a közismert Hugó vagy a Vili, a veréb. Egyik kisgyermekes édesanya ismerősöm esete csak még jobban megerősítette a véleményemet. Eme anyuka hosszan ecsetelte, mennyire figyel rá, hogy kislányai csak olyan meséket nézzenek, amiből nem fognak rosszat tanulni. A kiscsajok azonban, miközben babáikkal püfölték egymást, mérgesen ezt üvöltötték: "Szétverem a pofádat!"** Pár nappal később, a családi videjózás alkalmával aztán fény derült a rejtélyre: bizony, a kedves és "megbízható" rajzfilmből, a Vili, a verébből tanulták ezt a lyányok...

     Nem egy rajzfilm akadt, ami a hozzá fűződő kellemetlen érzések révén vált felejthetetlenné számomra. Harmadik helyre talán - hogy azért Walt-Disneyt is sározzam kicsit -, a Dumbót tenném, ott a cirkuszos megpróbáltatások ábrázolása keltett bennem olyan érzéseket, hogy legszívesebben elfutottam volna. Persze könnyen meglehet, hogy túlérzékeny gyerek voltam (vagyok?), de annyit már megtanultam, hogy a gyerek a szülei szemén át kezdi el először látni a világot, és jó ideig nem ő dönti el, mit tegyenek be a videóba, ami elé leültetik. Szomorúan tapasztalom, hogy a gyereknevelés kérdésének számos területén - így a "Mit nézhet a gyerek?" alpont esetében is - még mindig foggal-körömmel kapaszkodik a szülőkbe a beléjük vert megvétózhatatlan dogma: "ami régi, az jó" - felülvizsgálatra pedig semmi szükség.

* a nagybetűs, kötőjeles részeket az angol verzióban betűzve mondják (spelling)

** pontatlan idézet

Házastársi beszélgetés

Ha már Van Dógom felhozta a témát, én is közzéteszem nőszapuló kedvencemet ;) Medvémnek ajánlom... megemlékezve arról, hányszor játszottam már ezt el vele :D és mivel ő még nincs bíróságon, hát tisztelet a kivételnek! :P

Megtörtént házastársi beszélgetés:
 

Férfi: "Rendelek magamnak egy pizzát. Kérsz te is valamit?"
Nő: "Nem."
Férfi: "OK."
Nő: "... vagy mégis..."
Férfi: "Na mi legyen akkor?"
Nő: "Nem tudom."
Férfi: "Nem tudod, hogy akarsz-e valamit enni?"
Nő: "Nem."
Férfi: "Éhes vagy?"
Nő: "Nem tudom, talán igen."
Férfi: "Mit értesz azalatt, hogy talán?"
Nő: "Azt, hogy nem vagyok biztos benne."
Férfi: "Ha én éhes vagyok, akkor észre szoktam venni."
Nő: "Talán később éhes leszek."
Férfi: "Ok, akkor rendelek neked is egy pizzát."
Nő: "És ha késöbb mégse leszek éhes?"
Férfi: "Akkor otthagyod."
Nő: "Az pocsékolás."
Férfi: "Akkor becsomagoltatod és megeszed holnap."
Nő: "És ha holnap nincs kedvem pizzát enni?"
Férfi: "Pizzát mindig lehet enni."
Nő: "De nem nekem."
Férfi: "Akkor keress valami mást."
Nő: "De most nem akarok mást."
Férfi: "OK, akkor mégis egy pizzát kérsz."
Nő: "Nem."
Férfi: "Akkor nem kérsz semmit."
Nő: "De."
Férfi: "Megőrjítesz!"
Nő: "Miért nem rendelsz magadnak addig is valamit...?"
Férfi: "Ahogy gondolod..."
Nő: "Rendelj magadnak egy sonkás pizzát!"
Férfi: "De én nem szeretem a sonkát."
Nő: "Én viszont igen."
Férfi: "Azt hittem, hogy MAGAMNAK rendelek..."
Nő: "Persze, hogy magadnak rendelsz."
Férfi: "Akkor minek rendeljek sonkát?"
Nő: "Ha esetleg megéheznék akkor ehetnék belőle."
Férfi: "És?"
Nő: "Azt hiszed, hogy megeszek valamit amit nem szeretek?"
Férfi: "Hogy-hogy TE megeszel valamit?"
Nő: "Miért ne?"
Férfi: "Egy pillanat... tehát én rendelek magamnak valamit, azért, hogy te ehess valamit ha esetleg később megéheznél?"
Nő: "Pontosan."
Férfi: "És akkor mit eszek én?"
Nő: "Az is lehet, hogy nem leszek éhes..."

Megjegyzés: A legfelsőbb Bíróság felmentette a férfit a gyilkosság vádja alól és a vádat önvédelemre változtatta.

Ismered a Nagylepényt?

Egy újabb adalék, mely elveszett a kultúrközi térben...

     Betegségem napjait haszontalanul kitöltendő, egy újabb internetes játékban immár sokadik regnevem lett a Nagylepény. Más hely, más hangulat - ehhez más név dukál. Persze ha már játszunk, játsszunk rendesen, mert ahogy mondani szoktam, vagy jól csinálok valamit, vagy sehogy. Böngésztem súgót, fórumot, jöttek a megválaszolatlan kérdések, regeltem hát a fórumba is. Ha már lúd, legyen kövér, legyen avatarom is - szerezzünk képet Nagylepényről! Méziről rengeteget találtam, Nagylepényről sajnos egyet sem (biztos akad, csak idő előtt belefáradhattam a keresésbe.) Keresgélés közben azonban igazi "böngészős" élményben lehetett részem, olyasmit találtam, amit egyáltalán nem kerestem ugyan, mégis érdekesnek bizonyult :)

     A keresés sikerét elősegítendő, angol nevekre fókuszáltam. Mézi még teljesen okés volt, ahogy neve a magyar "mézeskalács" rövidítése, úgy angol verziója, Gingy is az angol "gingerbread" (mézeskalács, szó szt.: "gyömbéres kenyér") rövidítéséből származott. Nagylepény neve azonban sem a "nagy", sem a "lepény" szót nem tartalmazta. Nagylepény angolul valójában Muffin Man néven futott, aminek pedig jóóóval gazdagabb háttértörténete van, mint a magyarban a "nagylepény" szónak...

     "The Muffin Man" - így neveznek egy közismert angol eredetű gyerekdalt, melynek legtöbb alkalommal ismétlődő szövegváltozata nagyjából a következő:

"Do you know the muffin man,
The muffin man, the muffin man,
Do you know the muffin man,
Who lives in Drury Lane?

Yes I know the muffin man,
The muffin man, the muffin man,
Yes I know the muffin man,
Who lives in Drury Lane."

     Az első szövegváltozat kb. 1820-ból maradt fent, és az oxfordi egyetemhez tartozó Bodleian Library őrzi. Az ebben szereplő szöveg igen hasonlít a ma is használatoshoz: "Do you know the muffin man / And don't you know his name / Do you know the muffin man, / That lives in Drury Lane?" Drury Lane egy londoni utca, mely színházáról is ismeretes. A viktoriánus háztartások a legtöbb friss ételt házhozszállítás útján szerezték be, és voltak bizony "muffinos emberek" is, akik door-to-door egészen a küszöbig elvitték portékájukat. Ezt a muffint azonban nem ajánlatos összetéveszteni a manapság már mindenütt hódító amerikai típusú, csésze formájú muffinokkal, köszönik szépen, de a briteknek is megvolt a saját verziójuk, amit az amcsik találóan "English muffin"-nak neveztek el. Természetesen ennek is ezerféle fajtája van, általában azonban inkább a reggelik részét képezi.

     A vershez hamarosan egyszerű játékok kapcsolódtak, a XIX. század közepére pedig már mind a dalocska, mind a játékok elég elterjedtté váltak az USA és Hollandia egy részén is. Természetesen minél népszerűbbé vált, annál több regionális változata jelent meg. Az egyik legnépszerűbb átírása Drury Lane helyett Dorset Lane néven fut. Hogy a gyermekdal aktualitását is teszteljem, rákerestem a youtube-on, és egészen aranyos, egyszer meghallgatható változatokra bukkantam, mint amilyen pl. ez is:

     ...Ám hogy a témámra visszatérjek: mindig is volt valami a Shrekben, ami magyar füllel igen különösen hangzott. Sosem kezdtem el gondolkodni rajta, és bár éreztem, hogy ott valami sántít, elintéztem magamban annyival, hogy Farquaad egy idióta, ami mellesleg igaz is volt. A következő párbeszédre gondolok (Mézi vallatása):

     Mézi: Ismered a Nagylepényt?

     Farquaad: A Nagylepényt?

     Mézi: A Nagylepényt!

     Farquaad: Én ismerem a Nagylepényt... Kerekerdő közepén?

     Tovább kotorásztam a youtube-on, és azt tapasztaltam, hogy ez a probléma más nyelvekre átültetve is fennállt. Mivel egyébként is ez volt a legtisztább hangzású videó, amit az említett részletről találtam,  hát álljon itt szemléltetésként az angol-spanyol összevágás:

     Nos, ha tudjuk, hogy Nagylepény angol neve valójában Muffin Man, és ha tudjuk, mi minden kötődik az ő kultúrájukban Muffin Manhez, és ismerjük esetleg a dalocska körbenforgó rigmusát... akkor talán, ismétlem, talán nem tűnik már magyarul sem olyan orbitális baromságnak, hogy mindenki - látszólag ok nélkül - ugyanazt ismételgeti :) Hogy a fordítók ezt nem tudták vagy akarták magyar nyelvre szebben átültetni, azért nem hibáztatom őket, de próbálkozni talán lehetett volna. Mindenesetre - jó magyar szokás, hogy ezen a párbeszéden addig is nevettünk, amíg nem értettük :D